A felhő és dűne

Egy igencsak fiatal felhőcske először nyargalászott fenn a magasban, néhány igen nagyra dagadt és bizarr felhő társaságában.
Midőn a nagy Szahara sivatag fölött haladtak, társai, akik már tapasztaltabbak voltak, egyre biztatták:
 - Szaladj csak, szaladj! Ha megállsz, elvesztél.
A felhőcske azonban nagyon kíváncsi volt, mint a fiatalok általában, és lesiklott a vágtató bivalycsordához hasonló gomolygó felhők alá.
-  Mit művelsz? Hová mész? - vicsorgott vissza rá a szél.

A felhőcskének azonban igen megtetszettek az aranyló homokdűnék: valóban elragadó látványt nyújtottak. Lassan-lassan föléjük ereszkedett. Úgy tűnt, hogy megannyi széltől cirógatott aranyfelhőre talált bennük.
Egyikük rámosolygott. - Szia - mondta neki. Nagyon bájos dűne volt. Épp akkor formálta a szél, aranyló fürtjeivel játszadozva.
- Szia. Az én nevem Felhő - mutatkozott be a felhő.
- Az enyém meg Dűne - hangzott a válasz.
- Hogy megy a dolgod ott lenn?
- Mendegél... Nap és szél. Néha túl meleg van, de azért minden rendben. És a tied?
- Nap és szél... nagy vágták az égen.
- Az én életem igen rövid. Ha megjön a nagy szél, lehet, hogy el is tűnök.
- Sajnálod?
- Egy kicsit. Olyan, mintha semmire se kellenék.
- Azt hiszem, rövidesen én is esővé változom és leesem. Ez az én sorsom.
A dűne habozott egy pillanatig, aztán azt mondta: - Tudsz róla, hogy mi úgy hívjuk az esőt: mennyország?
- Nem is tudtam, hogy ilyen fontos vagyok - mosolygott a felhő.
- Egy-két idősebb dűne elbeszéléséből tudom, mennyire jótékony az eső. Akkor csodálatos dolgok borítanak be minket, amiket úgy hívunk, hogy ...fű... és ...virágok...
- Ó, igen, ismerem őket.
- Valószínűleg, én nem fogom megismerni őket soha - fejezte be szavait a dűne.
A felhő gondolkodott egy darabig, aztán megszólalt: - Tulajdonképpen én is rád hullajtanám az esőmet...
- De akkor meghalsz...
- Te pedig kivirulsz - szólt a felhő és lassan kezdett átváltozni jótékony esővé.
Másnap a kis dűne csupa virág volt. "Uram, tégy engem lámpássá. Elégek ugyan, de világítok másoknak!"