László Váradi Gyula zenetörténész, filmrendező Radnóti Miklós Credoja – In memoriam Bubik István című szakrális oratóriuma a költő halálának 65., Bubik István halálának ötödik évfordulója alkalmából jelent meg CD-n. A kiadványt Kocsis István történész, író mutatta be a budapesti Stephanus Könyvesházban. A produkció a 2004. szeptemberi ősbemutató hangfelvétele, melynek főszereplői Bubik István és Koltai János színművészek voltak. Kocsis István esszéjéből közlünk részletet.

László Váradi Gyula a Radnóti Miklós credoja című szakrális oratóriumban – mint filmjeiben is- rávilágít a legfontosabb kérdésre: a magyar nemzet és az egész kereszténység csak akkor találja meg a biztonságos jövendő felé vezető utat, ha méltóképpen megbecsüli és újjáéleszti a szakrális hagyományokat. Semmi sem fontosabb ennél a kizökkent idő korszakában! Kizökkent idő: éltető hagyományok eltűnése, a szakrális hagyományok semmibe vétele. „Kizökkent az idő, ó, kárhozat…” Mikor mondta ezt Shakespeare? A kizökkent időben mik történhetnek?

A kizökkent időben a világ meghasad, s a meghasadt világ mindent lenyel, mindent, ami szent, ami értékes. Az emberi lét megromlik, az ember visszafejlődik: gyémántminőségből válik szénminőségűvé. De előbb kezdődött, nem Shakespeare korában. S ma nagyobb a baj, mint Shakespeare korában. Mikor kezdődött? Ma hol tartunk? A kereszténység története két nagy kihívásáról kell beszélnünk. Nem tehetünk mást, László Váradi Gyula alkotásait megérteni akarván beszélnünk kell a két nagy kihívásról.

Mi történt a késő középkorban? Milyen félelmetes átalakulás következett be? Az átalakulás egyik szembetűnő velejárója, hogy a királyi udvarokba költözik be a „legkártékonyabb” félelem. Ebben persze semmi meglepő nincs, hiszen az uralkodók e korszakban már rendszerint visszaélnek a hatalmukkal. A félelem aztán természetesen elüldözi a hűséget, és maga köré vonzza a szolgaságot.

Hogy az európai keresztény világ uralkodói (királyai, fejedelmei, főpapjai, főhivatalnokai) meddig jutnak a züllés útján, megtudhatjuk Machiavellit olvasva. Az ő fejedelme már nem törődik Isten akaratával, s legfőbb uralkodói célja eléggé szégyenteljes, mert nem más, mint a hatalom megtartása.

Az újkor királyai már farizeus királyok, hazudják még, hogy Isten kegyelméből uralkodnak, Isten kegyelméből birtokolják a földet, amellyel híveiket, szolgáikat megjutalmazzák, de ők tudják legjobban, hogy uralmuknak és gazdagságuknak semmi köze Isten kegyelméhez.

Felhívjuk itt a figyelmet arra is, hogy már Dante megírta az Isteni színjátékban-mégpedig hitelesen és hatásosan-, hogy mi vár az európai keresztény világra. Dante vészkiáltására minden öntudatos európai nemzet megpróbál válaszolni. Megkezdődik a küzdelem a legveszedelmesebb uralkodói törekvéseket ellensúlyozni képes alkotmányért.

De a nagy kihívásra a magyar válasz a legméltóbb. Miképpen volt képes a késő középkori magyar politikai nemzet méltóképpen válaszolni a nagy kihívásra? A változásokkal együtt megjelenő nagy veszélyek felismerése erősítette elhatározásukat, hogy a szakrális királyt megillető teljhatalmat a legméltóbb szakrális személyre, a Szent Koronára ruházzák át.

A magyar társadalom ekképpen a Szent Korona által ragaszkodni tudott a magasabb rendű hagyományokhoz, amelynek lényege Isten akaratának komolyan vétele,

a küldetéstudat komolyan vétele, a szakrális komolyan vétele. Vegyük itt is tekintetbe a következőket: a szakrális királyság hanyatló korszakában, majd a szakrális királyságok megszűnése után még inkább a valódi hierarchia áttekinthetetlenné válik, hiszen éppen az válik jellemzővé, hogy a szakrális fejedelem nem király és a király nem szakrális fejedelem.

Semmi sem fontosabb tehát, mint megkülönböztetni a régi korok valódi szakrális királyát az újkor minden szakralitástól mentes machiavellista királyától.

De vegyük komolyan az újabb korok történel-mének egyik legnagyobb titkát is, azt, hogy két hierarchia létezik a ritka pillanatoktól eltekintve: a hivatalos hierarchia és az archaikus hierarchia- utóbbit ma már rejtőzködőnek is nevezhetjük. A tisztségnek, amelyet visel az archaikus hierarchia feje – ha nem azonos a hivatalos hierarchia csúcsán állóval-, e tisztségnek a neve: szakrális fejedelem trónus nélkül. László Váradi Gyula műveinek majdnem minden hőse szakrális fejedelem trónus nélkül.

Beszéljünk az új kihívásról is, korunk kihívásáról: A keresztény világ a nemzethalál rémével kénytelen szembenézni. És a keresztény nemzetek legjobbjai, a valódi hagyományőrzők mindenütt méltó választ szeretnének adni a nagy fenyegetésre. Nem volt ennél nagyobb veszedelem. Ma már nemcsak magyarok beszélnek a magyar nemzethalál rémképéről, és nemcsak németek beszélnek a német nemzethalál elkerülhetetlenségéről, hanem franciák is a francia nemzethalál, angolok is az angol nemzethalál fenyegető réméről. Fogynak, öregszenek az európai nemzetek, és lelkiismeretes gondolkozóik már sejtik, hogy csak akkor menekülhetnek meg, ha visszafordulnak a régi éltető hagyományokhoz, a szent hagyományokhoz. Tudják, hogy az idő „nem tolatik vissza a helyére”, a nemzethalál ellen nem tudnak küzdeni.

Van ennek sajátos magyar vonatkozása is? Van. Mikor tetőzött a romlás?! A kereszténység történetének mélypontja Trianon. Trianon mint tudatos szembefordulás Istennel.

Nyugat-Európa népei nem fogják fel Trianon évében, hogy mi történt a kulisszák mögött, nyilván a politikusok többsége sem. Nyugat-Európa államférfiai szolgaként engedelmeskedtek vagy néma cinkosként. Tisztelet a kivételnek. Legtöbben nem tudták, mit cselekszenek. Nyugat-Európa népei bizony nem fogták fel, mi történik: hogy amire a végsőnek szánt csapást mérik a cinkosságukkal, azok az éltető hagyományok. A sajátjaik is.

Nem volt még tudomásuk a közelgő veszedelemről: a nemzethalál fenyegetéséről. De ma már szembe kell nézniük vele, megértik azt is, hogy Trianon rejtélyes urai miért éppen Magyarországot akarták megsemmisíteni. Tudták azok, hogy itt vetheti meg a lábát az, aki a kizökkent időt helyretolja: aki visszavezetheti a kereszténységet a szakrális hagyományokhoz. Az éltető hagyományokhoz.

Aki ma felelősen küzd a nemzethalál réme ellen, aki nemzete számára a biztonságos jövendő feltételeit szeretné megteremteni, az ma már Trianon ellensége. És akkor is, ha látszatra nemzetének nincs köze Trianonhoz, akkor is, ha látszatra nemzete Trianon kedvezményezettje.

László Váradi Gyula alkotásairól beszélünk továbbra is, azaz arról, hogy kizökkent az idő… Magyar alkotó miképpen nézhet szembe az új, nagy kihívással? Levonja – akarva, akaratlanul- a következtetést abból, hogy a magyar történelem misztériumjáték. Kizökkent az idő, misztériumjáték, szakrális hagyományok igenlése. Erről szólnak László Váradi Gyula alkotásai.

Fotó: Török Judit