Emlékszem, mikor gyerek voltam nagyon szerettem ezt a játékot. Az volt a jó, ha minél többen voltunk a játékban. Két csapatot alkottunk, egymással szemben álltunk, jó erősen megfogtuk egymás kezét, aztán egyszer csak felhangzott a kiáltás: adj király katonát! És jöttek rá a válaszok: nem adunk, akkor majd szakítunk, szakíts, ha bírsz, főleg ha mersz. Ekkor a másik csoportból valaki neki szaladt, és ahol a leggyengébbnek gondolta a láncot, ott megpróbálta elszakítani az összekapaszkodott kezeket. Ha sikerült, választhatott kit visz magával a másik csapatba azok közül, akiket elválasztott egymástól.

A játék addig tartott, amíg az egyik oldalról el nem fogytak a katonák, és valaki egyedül nem maradt.

Nem ugyanígy dolgozik a Sátán is? Elkéri a Királytól, Jézus Krisztustól a lelkeket, katonákat. Természetesen ő nem ad oda bennünket, viszont ha egymás kezét, de legfőképpen az ő kezét nem fogjuk elég erősen, akkor sikerül elszakítani testvéreket egymástól és az Úrtól.

Itt is két csapat van, és az ellenfél csapatába nem csak hitetlen felebarátaink vannak, hanem néha keresztény testvéreink is. Egyre vigyázzunk mindig! Soha ne mi legyünk azok, akik szakítanak!

És egy kicsit had játsszak a szavakkal!

Agy király katonát!

Agy Király, vagyis Nagy Testvér nem csak figyel minket, hanem az agyunkat, gondolkodásunkat, szívünket, lelkünket akarja elszakítani az Úrtól. És ez sikerül is neki. Hány félrevezetett, megtévesztett, becsapott, kihasznált, meggyötört lelket ismerünk, találkozhatunk velük naponta, de itt sem mutogathatunk mindig csak kifele, ezt be kell vallani. De ha el is engednénk Szív Király kezét, Ő mindig utánunk nyúl, és mielőtt az ellenfél nagyon örülhetne már kiemelt minket a hullámokból, ahova azért süllyedtünk, mert levettük róla a tekintetünket és megrettentünk a zúgó széltől, a tomboló hullámoktól.

Ilyen tehát a mi mostani felnőtt „játékunk”.

Ha erősen fogjuk a mi Urunk és egymás kezét, csak akkor lehetünk győztesek, soha nem leszünk egyedül, és csak akkor lehetünk egyre többen.