Szent István király 

Jól megjelölte ezt az ezredévet: 
kereszttel írta rá kemény nevét, 
mint halhatatlan győzelmi ék. 
Alapkő lett, de kőnél súlyosabban 
vetette el az épülő falakban 
toronyszökkentő, férfias hitét. 

Amint alázatát mindegyre inkább 
úrrá emeli roppant erején, 
a bércre hág s egy országon tekint át, 
hol hajnalpírban reszket még a fény. 
Komor felhőkből bomlik ki a kék ég 
s virrasztva várja népe ébredését 
a századok szélfútta reggelén. 

Nem tétován, de biztos mozdulattal 
lendül előre tervező keze, 
míg port kavar és szilaj kedvvel nyargal 
a forró puszták zendülő szele. 
Bölcs szemmel néz a fényes távlatokba 
s pillantásával féltőn átkarolja 
a frissen szántott szűzi földeket. 

Kegyes jobbjával törvényt ír, keményet, 
hogy megkösse a rónák vad porát, 
szőlő teremjen és kenyér, fehérebb 
s hogy mindenki meglelje otthonát. 
Áldott szigor, rendet hozó szelídség! 
Arany szív, mely eltékozolja kincsét, 
hogy új szívekben ragyogjon tovább! 

Hát róla zengjen most a lelkes ének! 
Uram, téged dicsérünk általa, 
mert ő volt a te választott edényed, 
apostolod; híved s a föld sava. 
És ő volt ama bibliai sáfár; 
kire be jó, hogy éppen rátaláltál, 
midőn megvirradt napunk hajnala! 
Tűz Tamás 



Amit tettél, az ég csodája volt 
(részlet) 

Köszönjük neked, szent király, hazánkat és önmagunkat, ezt az első ezer évet itt, kérünk, ne vond el romolhatatlan jobbodat, mikor rövidesen belépünk a második évezredbe. Az ország, amelyet úgy szerettél, hogy ismételhetetlen életedet áldoztad fel érte, sose volt más, mint a te országod, s megvalljuk neked, a föld, amelyen a továbbélés lehetőségét biztosítottad, veszedelmesen emlékeztet arra, amelynek még te húztad meg etikai paramétereit. Vadak vagyunk, türelmetlenek, szenvedélyes izgágák, ma is egymást támadjuk, számtalanfelé rángatott kocsinkat zavart lovak húzzák. Látod, mégis úgy érezzük, te így is szeretsz bennünket, pártos, rossz természetünkkel együtt, mert te tudod az igazságot: minden hibás gesztusunkat eredetileg jó szándék eredményezte, csak valahogy eltorzult. Számold össze, urunk, István király, hányadjára kezdjük most újra az életet, és ne feledkezz meg szegény magyarjaidról. Nem könnyű leckére fogtál bennünket, amikor Európa keretei közé szorítottad az ősmítoszt, korodban meg kellett tenned, mert csak a pogány hit szétzúzásával remélhetted fennmaradásunk biztosítékát. Ma már nem féltenél bennünket az Etelközből hozott fátyolos képektől, Emese Álmost foganó éjszakájától, azóta a népek már megtanulták, Istenhez sok út vezet, sokféle rítus szerint járulunk elé, sok néven ismerjük őt. Különben is: mi Emese madár megtermékenyítette méhe vagy széltől vemhes, csillagok közt száguldó paripák robogása a te személyed mellett: te vagy legendáink legnagyobbika, István, szent király, aki megnyitottad előttünk az élet kapuját. Amit te tettél, valóban az ég csodája volt, hitet adtál, jövendőt és anyanyelvünk legfigyelemreméltóbb elvont főneveit: józan határú emlékezés, felejtés és bocsánat. 
Szabó Magda