Jézus példázatai
A hamis sáfár 6. rész
(Lukács 16, 1-9)

Akár titokban történt, akár nem, az intézkedés bizonyára hamis volt, és reménytelen bármilyen kísérlet, hogy csökkentsük a becstelenséget. Elmondható valóban, hogy ez a becstelenség nem lényege a példázatnak, hanem inkább kényelmetlen, ami abból fakad, hogy a földi kapcsolatok nem alkalmasak arra, hogy istenit mutassanak be. Amíg a világi dolgokban egy szolga nem képviselheti teljesen saját érdekeit és szolgálhatja ugyanakkor legjobban uráét. A mennyeiekben a mi igazi érdekeink teljesen egybeesnek mennyei Urunk érdekeivel. Amikor tehát az általa ránk bízottakat végezzük, akkor azokat magunknak is végezzük, és a mi örökkévaló nyereségünk az Övé is. "Az ura pedig megdicsérte a hamis sáfárt, hogy okosan cselekedett." A sáfár ura értendő itt, és nem a mi Urunk, Aki nem kezd közvetlenül saját személyében beszélni, csak a 9. verstől. Kevesen tagadják, hogy a kifejezésben van valami meglepő, nem azért, mert lehetetlen helyesen magyarázni, hanem azért, mert az igeszakaszt könnyen félre lehet értelmezni, jóllehet nem annyira, mint a felületes első pillantásban tűnik, mert a 11. verset sohasem lehet kiszakítani a példázatból. A magyarázat világosan a következő: az ember tetteinek két oldala van; az egyik a becstelenségnek az oldala, aminek alapján az a leginkább kárhoztatható - a másik, az okosság oldala, ami ha nem különösen dicséretes is, mégis eléggé analóg a keresztény erénnyel, hogy azt a buzdítás és dorgálás alapjává tegyék Krisztus követőinek. Vannak az ördögnek bizonyságtevői, akik megszégyenítik Isten szentjeit, és nagyobb fürgeséggel futnak a halálba, mint ezek az életre (Bertán). Javasolható nekik az ő utánzásuk. Még Urunk is elválasztja itt a sáfár becstelenségét okosságától. Az egyik, természetesen, csak őszinte dorgálást kaphat, a másik szolgálhat arra, hogy hasonló okosságra késztesse népét, aminek mégis szent okossággá kell lennie azonnal, és sokkal magasztosabb és maradandóbb fontosságú kérdésekben kell alkalmazni. Ámen!