Jézus példázatai
A farizeus és a vámszedő 1. rész
(Lukács 18, 9-14)

Az előző példázat arra tanított minket, hogy az imának buzgónak és kitartónak kell lennie. Ez a példázat arra tanít, hogy imánk legyen alázatos is. Ezt azoknak mondja az Úr, akikről ezt olvassuk: "Némely elbizakodott embernek, aki igaznak tartotta magát, a többieket pedig lenézte." "Két ember ment fel a templomba imádkozni." Feltételezhetjük, hogy egy áhítatra kijelölt órában történt mindez (ApCsel. 3,1). A farizeus azokat képviselte, akik megelégedtek magukkal annak tudatában, hogy nem követtek el súlyos bűnöket, és nem vették észre saját szívük romlottságát. A vámszedő mindazok képviselője, akik bár súlyosan vétkeztek, mégis szívből szomorkodtak bűneik miatt és vágyakoztak azután, Aki megszabadítja őket a bűnöktől és a büntetéstől. Az állva imádkozás volt a zsidók gyakorlata (1Királyok 8,22; 2Krónika 6,12; ApCsel. 21,5). A farizeus imádsága először ígéretesnek látszik - "Isten, hálát adok neked", de korai ígérete gyorsan elszállt; a színlelt hálaadást elfátyolozta az öndicséret. Hálát ad Istennek, valóban, de nem helyesen, mert Isten kegyelmének helyes elismerése mindig társul a mélységes megalázkodással, amint megvalljuk végtelen hiányosságainkat a rendelkezésünkre álló segítség ellenére, ezenkívül azzal a szükségérzettel köszönjük meg Neki, amit Ő keltett fel bennünk a nekünk adott kegyelem utánpótlása iránt. Ez a farizeus így ad hálát Istennek: "hogy vagyok olyan, mint a többi ember". Ezzel az egész emberiséget két csoportba osztja. Ő az egyik csoportban van, és az egész világ rajta kívül a másikban. Azt gondolja, nem képzeli túl jónak önmagát, azokat pedig túl rossznak, mert ők "rablók, gonoszok, paráznák". Aztán megakad szeme a vámszedőn, akiről semmi mást nem tudott, csak azt, hogy vámszedő. Bevonja őt imádságába. Hálát ad Istennek, hogy neki nincs szüksége mellverésre, sem arra, hogy szégyenébe lesüsse a szemét. Ámen!