Nem robbant a bomba

Azokhoz szólok elsőként, akiknek a hite szerint nincs Isten, nincs transzcendens, vagyis nem létezik olyan intelligens lény, aki a természettudományok által felismert törvényszerűségek fölött áll. Őket kérem, tegyék a kezüket a szívükre, és mondják meg őszintén: hagyta-e el már szájukat nagy bajukban egy Jaj, Istenem! felkiáltás? Mert ha igen, akkor, bizony, imádkoztak már.

Nem kell ezt szégyellniük, nem váltak ezzel hívővé, csupán a lélek tudósai egy részének az elméletét igazolták. Ezek szerint az emberben megvan az igény a sorsszerűség fölött álló lényre, s szeretnének vele kapcsolatba is kerülni, hogy az életüket befolyásolja – persze kedvező irányba. Ez minden ember sajátja, legyen az hívő vagy ateista, keresztény vagy bármilyen más valláshoz tartozó.

Az ima olyannyira az ember kultúrájának a része, hogy még napja is van: március 2. A kezdeményezés az 1870-es években indult, s mára az egész világon elterjedt.

Ha az imádkozás egyetemes értéke is az embernek, a formája már közel sem egyforma. Mi a keresztény ember szokásait ismerjük a legjobban, s tudjuk, már ez is ezerszínű. Hiszen lehet állva, ülve, térdelve, fekve. Lehet egymásnak néző nyitott tenyérrel, összekulcsolt kézzel, feltartott karokkal. Szövege lehet kötött versike, lehet étkezések előtti-utáni fohász, s lehet Jézus tanítása szerinti Miatyánk. És persze lehet saját szavakkal elmondott is.

Más világvallásokban más szokások dívnak. A muzulmánok napjában ötször imádkoznak, a hinduk Isten különböző neveit ismételgetik meghatározott sorrendben. S mindezt 108-szor. Hogy ne tévesszék el, hol is tartottak, közben fonalra fűzött fagolyócskákat morzsolnak. Ismerős a kép? Hogyne, hiszen a római katolikus rózsafüzérre hasonlít. Nem véletlenül: a rózsafüzér a hinduktól került át a keresztény vallásba. Még érdekesebb az a buddhista szokás, amelyhez már az ember közvetlen jelenléte sem szükséges – elég csupán papírra írni az ima szövegét, azt tokba tenni, amit aztán a szél járása forgat. Ahányszor körbefordul, annyiszor száll az ima a Mindenhatóhoz. Ez az imamalom.

S mi lehet az ima tartalma? Lehet Isten dicsőítése, lehet hálaadás. És persze – kérés. Mert az ember az imája által szeretne keresztülnyúlni a sorsán. Csodát vár, isteni beavatkozást. Az ima pedig vagy meghallgattatik – vagy sem.

Mert a nagy kérdés az, hogy az ima eljut-e Istenhez, vagy csak magát erősíti vele az ember. Gyökössy Endre, a neves református lelkész számtalan története közül az egyik szerint, amikor Budapest ostromakor megszólaltak a szirénák, az egyik bérház lakói a pincébe vonulva folyamatosan mondták a Miatyánkot. Egyszer csak hatalmas csattanás rázta meg a környéket, ám egyéb nem történt. A légiriadó lefújása után a ház felső emeletén másfél tonnás bombát találtak. A tűzszerész kijelentette, hogy ha ez felrobban, nemhogy a házat söpri el, de a környéket is. De nem robbant, mert – s ez a ház lakóinak meggyőződése volt – folyamatosan imádkoztak. Úgymond, az imájukkal elhárították a bajt. Eddig a történet.

Mit kérdez erre az örök kétkedő? Ilyen egyszerű volna? Ha tehát nem imádkoznak, felrobban? És másutt, ahol ugyanolyan meggyőződéssel imádkoztak? Azoknak az imája nem ért annyit?

Megválaszolhatatlan, örök emberi kétségek és kérdések. Örökök, mint maga az imádság.

Hardi Péter
szabadfold.hu