Bosszúvágy nélkül

Alapige: 1 Thessz.5,15.

       Kedves Testvéreim! Ezen a mai estén próbáljuk meg együtt a magunk türelmetlen vágyaitól heves szívünket Krisztusra irányítani! Csak az Ő lábainál tudunk feltöltekezni, újratanulni Tőle a szelídséget és alázatot, a munka terhének csendes, sőt örömteli hordozását. Eközben minduntalan rácsodálkozunk Istenünk hozzánk való hűségére és jóságára, s már Dáviddal együtt vallhatjuk. „Dicsérem az Urat, amíg élek, éneklek az én Istenemnek, amíg vagyok” (Zsolt.146,2.)

      Alapigénkben olyan élethelyzetet tár elénk az apostol, amikor rosszakarók, gonoszságot cselekvők támadásainak van kitéve a keresztyén ember. Ilyenkor bizony nincs kedve az Isten-dicséretre, a víg éneklésre! Sok feszültséggel volt tele az akkori thesszalonikai gyülekezet élete, és így van ez a mai gyülekezetekben, a mai családok, a mai keresztyének életében is.

      Mai Igénk tanítása nyomvonalán haladva Urunk három fontos üzenetben szól hozzánk:

-         Isten védi a felebarátomat

-         Isten oltalmaz engem

-         Isten odarendel a felebarátom mellé 

                                                                            I.

       Isten védi a felebarátomat. Isten hosszan tűr minden emberért. Ő igazságos Isten, Aki „igazságot szolgáltat az elnyomottaknak…, az árvát és özvegyet gyámolítja” (Zsolt.146,7.10.). Egyedüli ítélő Úr csak Ő maga, Aki viszont nem hagyja magára azt sem, kit látszólag mindenki elhagyott. Ha kell Ő maga siet segítségére népének (szabadulás Egyiptomból, manna és fürjek, stb.), ha kell angyalait állítja szolgálatba (pld. Jézus megkísértetése után), vagy még az állatokat is igénybe veheti (lásd Illés tápláltatása a Kérith patakjánál), de emberi eszközöket is felhasználhat (gondolhatunk akár Boázra Rúth esetében, vagy Pál apostolra és munkatársaira a jeruzsálemi szegények megsegítésekor, stb.).

       Felgyorsuló világunkban azonban Isten felebarátunkat is oltalmazó szeretetéről mintha megfeledkeznénk. A gyors haszonszerzés és meggazdagodás érdekében Istenéről megfeledkező ember már rég megfeledkezett a felebarátjáról. A pénz szerelme, mely minden rossznak gyökere (1Tim.6,10.), már annyi emberi kapcsolat megmételyezőjévé lett. Vagy egyszerűen a kényelem, az önzés odáig is elhathat, hogy árvaházakba kerülnek gyermekek. Mit mondjunk a magukra hagyott, vagy beteg nagyszülőkre hagyott nyugaton dolgozók gyermekeiről? Mennyi kapcsolat elsatnyul, vagy éppen elmérgesedik a durva utcaerkölcsön, tévékultúrán felnőtt gyermekek háza-tájékán!  Istennek terve van velük is. Akkor is igaz ez, ha csak a gonoszságnak és rosszaságnak megnyilvánulásait látjuk, érzzük, tapasztaljuk.

       Kedves Testvérem! Ha úgy látod, mélypontra jutott valami miatt egy rokonod, barátod élete, és nem találod a helyes viszonyulási módot felé, csendesedj, várj, figyeld Isten akaratát. A felolvasott Igében elhangzott „Vigyázzatok!”- felszólításnak értelmében imádkozz Isten tanácsának felismeréséért. Tudd, a rosszat csak jóval győzheted meg!

       Megbántottak, s megsértődtél? Isten nemcsak téged szeret, haragosodra, ellenségedre is kegyelmét szeretné árasztani.

       Isten Igéjéből megtanultuk, – talán egy régi vallásóra aranymondásaként -, „A szeretet nem illeti gonosszal a felebarátot” (Róma13,10.),  „A szeretet nem rója fel a gonoszt” (1Kor.13,5b.). Mennyit sikerült belőle gyakorlatba ültetni? Ha ezen a ponton megakadtál, sokan megakadtunk, s az emberek által meg nem szelidíthető, fékezhetetlen gonosz nyelvünk hamar szólt, akkor Krisztus bocsánatában részesültekként igyekezzünk egymásnak, fele-barátunknak is megbocsátani. Ezeket a nehéz élethelyzeteket átérezve, talán átélve is fogalmazódott meg Füle Lajos „Feledni is” című verse:

                                                       A megbocsátást régen ismerem,

                                                       de feledni is taníts, Istenem,

                                                       hogy mindazt, ami másra terhelő,

                                                       már soha többé ne hozzam elő.

       Isten úgy akarja megoltalmazni gonosz számtól, gonosz szememtől, gonoszat kívánó szívemtől az én atyámfiát, hogy közben átformál, újjászül teljesen. Csak így lehet a gonoszért gonosszal nem fizetni. Csak így lehet egymás iránt és mindenki iránt mindenkor jóságot tanusítani. (Ravasz László ford.)

                                                                                II.

       Kedves Testvéreim! Az alapigében megfogalmazott „Vigyázzatok!- felszólítás már nem remegő, kétségbeesett embereknek szól. Szól azokhoz, akik a szüntelen imádkozásban nem feledkeznek meg a hálaadásról.

       Így érkeztünk el Igénk második üzenetéhez. Mindenkor tudjam: Isten oltalmaz engem. Igaz ez akkor is, amikor rosszindulatú emberek vesznek körbe. Ahogyan Izráel őrizője nem szunnyad és nem alszik, úgy az én Jó Pásztorom, a maga nyájának juháról meg nem feledkezik. Eközben válik sokunk életében valósággá: a bizalommal teljes istenfélelem megszabadít az emberektől való görcsös félelemtől. Sőt! Krisztus szabadítása oly tökéletes, hogy igazzá és érthetővé lesz az eddig legnehezebben érthető boldog-mondása is: „Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket, és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek én érettem.” (Máté 5,11.) .

       Isten népe kisebbségben él e világban. Reánk ez kétszeresen is érvényes. Idehelyezett Isten. Itt van a helyem, otthonom és hazám. Erdélyi magyar reformátusként a menyei haza polgárságának tudatában (íme a mi kettős „állampolgárságunk”!) félelem nélkül szolgálhatom Őt. Nem jelent ez gőgösséget. Egyszerűen szólva: vállalom Őt mindenkor, ki értem is így könyörgött főpapi imádságában, „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem, hogy őrizd meg őket a gonosztól.” (Jn.17,15.)

      Mindannyian tudjuk: nem vagyunk egyformák. Másféle emberek, máshogyan gondolkozók vesznek körbe. Sokszor így vagy úgy minősítenek, ha vállaljuk Őt, akár iskolában, akár munkahelyen, némelykor otthon is. Gondoltál-e arra a Krisztusodra ilyenkor, Akit nemcsak gonosztevők között feszítenek meg, hanem a gonosztevők közé sorolták? „A főpapok így szóltak akkor: ha gonosztevő nem volna ez, nem adtuk volna őt a te kezedbe.” (Jn.18,30.)  „Mi rosszat cselekedett Ő?” (Mt.27,23.) – kérdezte egykor Pilátus. A válasz ez volt: Feszíttessék meg!

       Ő, a bűntelen, így halt meg a bűnösökért. Lehet-e ezt a jóságot viszonzatlanul hagyni?

       A Néki adatott mennyei hatalmával őriz az örök életre. A szenvedések poklát megjárt és végül 39 évesen hitleri parancsszóra kivégzett Dietrich Bonhoeffer hitvallás jellegű szép versének soraival így vall erről:

                         Áldó hatalmak oltalmába rejtve

                         Csak várjuk békén mindazt, ami jő.

                         Mert Isten őriz híven reggel, este,

                         Ő hű lesz, bármit hozzon a jövő.

                                                …

                         S  ha szenvedések kelyhét adod inni,

                         Mely színig töltött, keserű, s nehéz,

                         Te segíts békén hálával elvenni,

                         Hisz áldva nyújtja hű atyai kéz.

       Jézus pedig csendben, szótlanul hordozta szenvedéseit. Szelíden, némán hordozott minden megaláztatást. Tőle megtanulhatjuk a helyes szenvedést, mert szenvedés nélküli élet ezen a földön nincs.

       Istenünk sokszor nem veszi el azokat a töviseinket, melyek elvételéért lehet nemcsak háromszor könyörögtünk már, de oltalmazó szeretetéről meggyőz. A mindent javunkra formáló szeretete újból és újból legyőzi ágaskodó óemberünket. Maradt a betegségből valami? Még mindig van nélkülözés? Magányosságod még nem szüntette meg? Körülötted békétlenség van? Ráadásul negatív megkülönböztetésben is részed van a Krisztusért? Tudjuk-e vállalni ezeket a szenvedéseket? Tiltakozások özöne tör fel belőlünk, vagy legalábbis zúgolódunk, panaszkodunk.

       Sokkal könnyebb lenne a terhek hordozása, ha örökké nem zúgolódnánk ellene!! Krisztus Urunk pontosan ismeri a mi teherbíró képességünket, s csak annyit ad ránk, ami alatt még meg is erősödhetünk.

       Ilyen kikutathatatlanul bölcs az Ő oltalmazó szeretete!

                                                                             III

       Isten odarendel a felebarátom mellé.   

      „Avagy őrizője vagyok-é én az én atyámfiának?” (1Móz.4,9b) Ilyen kaini kérdésekkel hamar el tudjuk hárítani a felelősséget.

       Isten Igéje azonban másra tanít: „ mindenkor a jóra törekedjetek, úgy egymás iránt, mint mindenki iránt”(1Th.5,15b.). Átkozódás helyett áldásmondás. Erre csak a képmutatás nélkül való szeretet (Róma12,9.) tesz képessé. Emlékezzünk István vértanúra, ki Krisztus példáján tanulva térdre borulva imádkozott a kövek záporozása közben: „Uram, ne tulajdonítsd nékik e bűnt! E szavak után meghalt.”(Ap.Csel.7,60.)

        Így tekintsünk fel mi is Arra, „Aki mikor gyalázták, a gyalázást nem viszonozta, mikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ügyét arra, aki igazságosan ítél.” (1.Péter2,23.)

       Kedves Testvéreim! A gonoszat gonosszal úgy is viszonozhatjuk, – ha nem vigyázunk!-, hogy az ellenünk szólónak szavait kifordítjuk, azokhoz még toldunk is, rútabbakat mellé téve. Veszélyes játék!! Figyelmeztetésül hallgassuk meg a fiatal Kálvin Jánosnak 1536-ban papírra vetett sorait a Bázelben megjelent „Tanítás a keresztyén vallásra” című könyvéből:

       „ … egymásnak a tetteit és szavait kölcsönösen a legjobb értelemben vegyük és ne csavarjuk el, amint a gyanakvó emberek szokták, félremagyarázással és rossznak feltevésével. Ha pedig egyesek olyan romlottak, hogy lehetetlen felőlük jó véleménnyel lenni, akkor tegyük le még az ilyeneket is az Isten kezébe és bízzuk rá az Ő jóságára, jobbakat remélve felőlük a jövendőre, mint amit a jelenben látunk.” 

       Legyünk hát állhatatosak. Jellemezzen bennünket a mindvégig erősen való kitartás.

       Visszavágás, bosszúvágy helyett: „Csillapodjál le az Úrban, és várjad Őt” (Zsolt.37,7.)

       Bosszúvágy nélkül áldjatok, áldást mondjatok! Erre rendeltettünk. Csak az őszintén imádkozó, a maga szenvedését vállaló ember tud áldást mondani, és megbocsátani azoknak is, akik szenvedést okoznak neki.

       „Senkinek gonosszal gonoszért ne fizessetek! Legyen gondotok arra, ami minden ember előtt jó!” (Róm.12,7., Kecskeméthy István ford.) –bátorít mindnyájunkat Istennek Igéje. Részünkről az igazán méltó válasz erre csak a jóra törekvés lehet, mégpedig tiszta szívből.

       Istenünk úgy rendel oda minket felebarátunk mellé, hogy feladatul adja egyen-egyenként mindnyájunknak: „türelmes legyek” és mindig csak a „jóra törekedjem”!

       A rosszban mesterkedők és az azokkal egyetértő gonoszok tanácsát elhagyva lesz sokunk élete igazán boldog és kiegyensúlyozott. Tisztessége és békessége csak a jót cselekvőnek lesz a része. Viszont a gonoszt cselekvő ember lelke nyomorúságra és ínségre jut. (Róma 2,9.)

       Kedves Testvéreim! Sokszor észrevehettétek már magatokon is, ahogy Pál apostol is szomorúan állapította meg magáról, „nem a jót cselekszem, melyet akarok, hanem a gonoszt cselekszem, amelyet nem akarok” (Róma 7,19.). Van azonban egy másik lehetőség is, amiről az énekköltő is beszél: „Istennel járni lakozni, szent élettel illatozni…”.  A test szerinti járás, a bosszúvágy helyett  Lélek szerint járni, hasznára lenni a Mesternek. Isten segítsen meg minket ebben!  Úgy legyen.  Ámen.  

*****************************************************

  Ami a szívben van

Lekció:   1Sám.16,1-13.
Alapige:  1Sám.16,7b.

       Kedves Testvéreim! Jó volna, hogyha együtt ennek az Igének a tanítása szerint tud-nánk elindulni egy új héten. Keresni végig, folytonosan: Uram, mi a Te akaratod az én életemben? És ne csak azt látni jónak, amit a magunk szeme előtt jónak látunk, és ne csak azt látni szépnek, amit mi gondolunk szépnek, hanem amit az Úr mutat jónak, amire az Úr mondja azt, hogy szép, s amit az Úr Isten Igéje és Szentlelke által nekünk tanácsolni szeretne.
       Sámuel mélyponton volt az ő életében. S ebben a mélypontra került állapotában szól hozzá az Isten. Nem tudom, te hogy jöttél e mai istentiszteletre, de azt tudom, hogy sokatok életében gondok voltak, vagy talán még vannak is ilyen mélypontok, nehéz pillanatok, amelyeken nehéz az embernek túltennie magát. Azonban szól az Úr Sámuelhez, és szól mihozzánk. Akkor is, amikor már nem látjuk a kiutat, akkor is, amikor úgy tűnik, hogy minden összedől, hogy mindennek vége, melyeken nehéz az embernek túltennie magát.
       Gondoljuk magunkat Sámuel helyébe, aki felkente az első királyt, hiszen a nép kérte, más népekhez akart hasonlítani, és ez az első király, aki termetre szép volt, vállától magasabb egy fejjel minden embernél Izráelben, most engedetlen több ízben is. És nem az Isten az, Aki haragvó Istenként elfordul a felkent királytól, hanem az Istentől elfordult királyt most magára hagyja, és engedi az elveszés útján járni amelyet ő maga választott.
        Ha felületesen olvasnánk az Igét, úgy tűnne, hogy Isten kegyetlen, Isten haragvó Isten, de nézzük csak meg az okokat amiért elfordul Isten Saultól. Amikor előreküldi Sámuel Sault a táborba, mondja „majd négy nap múlva jövök”, akkor nem tudja kivárni türelemmel a prófétát, és a prófétán keresztül Isten tanácsoló szavát, hanem áldozatot mutat be Saul az Istennek. Isten előtt ez az áldozat nem kedves. Ahogyan majd a próféták annyiszor elmondják: „utálom a ti ünnepeiteket, nem kedvesek a ti áldozataitok, hiába a bakoknak, bikáknak vére, imádságaitokat meg nem hallgatom”.
     Isten nem parancsolta Saulnak az áldozat bemutatását. Az a próféták, és különösen papok kiváltsága volt. Ő ezt magához ragadta. Mindent ő maga ki akart erőszakolni az Istentől. Így nem lehet! S aztán, mikor azt a parancsolatot kapja mégis, - az Úr Isten még mindig próbára teszi, hogy vajon engedelmes-e Saul, ennek ellenére, milyen türelmes az Isten!-, hogy menj és pusztítsd ki az amálekitákat, akkor csak félig engedelmeskedik. Akkor a színe-javát meghagyja az állatoknak, sőt a királyt is. Majd talán jó lesz későbben valamire! Emberileg gondolkozik Saul. Okoskodik. Miért mondja az Úr?
       Az Úr Isten pedig nagyon jól tudja, hogy miért kellett ilyen keményen utasítsa: asszonyt, férfit, gyermeket, de még egy állatot se, senkit az amálekiták közül élve ne hagyj!
Hogyha fellapozzuk a Szentírást, és figyeljük a honfoglalás történetét, amikor kivonultak már Egyiptomból, hátuk mögött van a negyvenéves pusztai vándorlás, akkor az amálekitákról olvassuk azt, hogy hátba támadták a vonuló népet, bántották és sarcolták őket, a gyengéket, az időseket, a gyermekeket és az asszonyokat elrabolták. Ilyen gonoszak voltak az amálekiták!
       S úgy tűnt, az Isten nem bosszulja meg! De a b-n következmény nélkül nem marad. Türelmesen várt az Úr, hátha mégis, talán meggondolják, megbánják bűneiket! Az amálekiták ott maradnak mint egy tövis Izráel népe életében.
        Szól most az Úr Saulnak: „Menj, pusztítsd ki őket!” –töröld el őket a föld színéről! Egy gonosz nép, mely gyermekeket, asszonyokat ölt, bántott, nem mert szembenézni a harcos férfiakkal, csak hátba és oldalba támadja.
      Az Úr pedig olyan Istene az Ő népének, és minden népnek olyan Istene fog lenni, Aki igazságot szolgáltat. Harmad- és negyedíziglen is megbünteti akik Ő ellene törnek. És ezt kellene, mint eszköz végrehajtsa Saul. De ő nem gondol a következményekkel. Olyan lesz mint az amálekiták, akik nem gondoltak a következményekkel. És ekkor már elveti őt az Úr, és kijelenti Sámuelnek: „Menj, kenjél fel új királyt!”
      És azt látjuk, hogy ebben a pillanatban össze van törve. S amikor hallja az Istennek új akaratát, hogy Istennél van újrakezdés, nem jön hogy elhiggye!
      Testvéreim! Nem reánk illik ez a kép vajon? Pontosan ilyenek vagyunk mi is. Amikor azt látjuk, hogy volt egy szép kezdet, és aztán jött egy rossz folytatás. És az Úr Isten belenyúl a mi életünkbe, megmutatja az Ő haragvó, az Ő bűnt utáló, igazságos hatalmát, mert szép szóval nem megy. Leginkább így van ez, hogy szelíden, halkan szóló szava nem kell. Akkor felemeli Isten az Ő botját, és akkor sincs értelem, hogy megalázzuk magunkat. S amikor az ember azt látja, hogy Istennél van újrakezdés lehetősége, mintha nem hinne!
      Csak mondogatjuk a közmondásokat, -kutyából úgyse lesz szalonna-, meg így, meg úgy, meg amúgy…  .
      Sámuel is azon morfondírozik, hogy hogy menjek el én Betlehembe? Hogyha meghallja ezt Saul, megöl engem. Az a Sámuel, aki annyira az Isten védelme alatt tudta magát, aki annyi csodás dolgot láthatott már életében, fél egy hatalmához görcsösen ragaszkodó kondukátortól, mert most már nem is király. Fél egy olyan embertől, akit elvetett az Isten. „Megöl engem”. Ő csak azt nézi, ami a szeme előtt van.
      Ott van egy félelem között rettegő ország, és Isten prófétájának is remeg a térde, remeg a szíve.
      Hányszor reánk illett ez a kép! Félelemtől remegő országban féltek még Isten szolgái is. Voltak azért akik nem féltek szembeszállni, jövőt remélni, Isten szavára alapozni az életet. És ez a szép. Isten ezt adja elénk tanulságul. Ezt meg lehet tanulni, hogyha még Isten szolgái életében is a félelem felüti a fejét, nincs párdon, ha Isten mondja, menni kell. Itt állok és másként nem tehetek, mint ahogy mondta Luther a wormsi országgyűlésen. Ha Isten azt mondja „Menj!”, akkor én azt nem mondhatom, hogy „Nem megyek!”. Akkor nem ellenkezhetek. Bármennyire is értelmetlennek tűnik az az út amelyet Isten jelöl ki, bármennyire is még szürke, homályos, nem tudom milyen lesz az új, milyen lesz az Isten szabadítása, mit akar az Isten ebből kihozni, Isten gyermeke függjön az Isten szavától. Hogyha Ő azt mondja erre, akkor én nem mondom, hogy azért is arra, a másik irányba. Legtöbb esetben azonban ezt mondjuk. Azt ismerjük, az ismeretlen felé nem megyünk.
      Figyeljétek meg, hogy az Úr Isten mit mond el Sámuelnek! A félelemtől remegő Sámuelnek azt mondja: „Menj el Betlehembe, és ott mutass be áldozatot, a többit majd megmondom neked!”. Nem mond el mindent. Nem mond el mindent egyből az Ő szolgájának. Menj, a többit majd tudatom veled!
       Ilyenné szeretné formálni a mi életünket is. Induljunk el az Ő tanácsolásán, a többit majd megmondja nekünk. Folytonosan, folyamatosan figyeljünk Őreá! Én vezetni foglak téged! Te csak bízzad azt a gondot, amiket amúgy sem tudsz megoldani, bízzad énreám!
     Mindengondotokat Őreá vessétek, mert Őnéki gondja van tireátok!
     Ti csak induljatok, ti csak menjetek az Úr útján! Menjetek az én utamon! Tisztuljon szívetekből a félelem! Én majd megmondom a többit.
     És azt is mondja, ha meghallja Saul, hogy te miért mész Betlehembe, mondjad, hogy áldozatot bemutatni. Isten szóról-szóra szájába adja Sámuelnek, hogy hogyan és miként indulhat el az ő útjára. Majd megadatik tinéktek abban az órában, mikor törvényszékre visznek az én nevemért, hogy mit mondjatok. Ne aggodalmaskodjatok! Majd megadatik tinéktek abban az órában.
      Ugye milyen csodálatos ez az ószövetségi történet?! Mintha az Ár Jézus Krisztusnak szavai már előre beteljesednének!
      És Sámuel elindul a látatlanra, a bizonytalanra?!  Isten szavára. És ez nem bizonytalan. Még ő sem látja, még ő sem tudja, mi fog ebből kijönni.
      Töltsd meg szarudat olajjal! Úgy menj!
      Az olaj. Tudjátok, régen, az ókori világban miből készült az olaj? Olivaolaj volt. Azt préselték, sajtolták. Vajon tudjuk-e azt, hogy az Úr Jézus Krisztus ahol szenvedett, az Olajfák Hegye, amit Gecsemánénak nevezünk, az az olajprés hegye. Ahol Isten szenved értünk, az Ő szeretetével, szíve összeszorulásával, Isten szenved értünk.
      Töltsd meg az Isten szenvedő szeretetének a jelképével, töltsd meg olajjal szarudat! Mert Isten úgy szereti ezt a népet, hogy jót gondol, jövőt formál számára. Isten szenvedő szeretete, irgalma nem hagy el titeket!
      Milyen drága dolog volt Sámuel számára is az olaj. Azzal kenték fel őt is prófétává. De azzal kenték fel a papokat és királyokat is. És Isten új és új szolgákat fog majd küldeni. És nem is akárkit! Majd szíve szerint való királyt. Jézus Krisztus előképét, „ősatyját” keni föl, hogy nekünk  Jézusunk Dávid Fia legyen, akit az Ő  Lelkével ken fel. Ahogyan majd Dávidról is olvassuk, hogy az Úr Lelke reá szállt, és ezután sem hagyta el őt az Úr Lelke. Elhagyja Sault, de nem Dávidot. És Sámuel ebben egy eszköz lehet.
      Egy megöregedett, megbátortalanodott, jövőt nem látó, szíve összeszorultságában félelmeket, nehézségeket, bizonytalanságot látó szolgája Istennek  azonban hallgat mégis az Isten szavára.
     Ilyen a mi életünk. Azt látjuk, hogy milyen sok kuszaság, összevisszaság van családjankban, környezetünkben, népünk életében, gyülekezetünk életében is, s nemzetünk állapotáról ne is beszéljünk! Sokszor kiábrándulunk: minek megyünk még templomba is, mikor ezt látjuk, ezt halljuk?! S akkor az Isten mutat más utat. Azt mondja, te figyelj arra, amit én mondok, és amit neked mondok! Ne térj se jobbra, se balra! Ne azt nézd, hogy mit mondanak az emberek! Ne azt nézd, amit szemeddel látsz, kezeddel tapinthatsz! Azt nézd, amit szíveden keresztül majd én szólok neked, amit Igémen, Lelkemen keresztül megértetek tevéled! Mert az Úr azt nézi, ami a szívben van.
      Mi van a te szívedben? Félelem, csüggedés, aggodalom? Vagy imádságos Istenre hagyatkozás. Uram, itt vagyok Előtted, itt van szívem, Neked adom, Uram! Töltsd be az űrt, csak Te töltheted be egyedül és igazán!
      Tégy jót velem akaratod szerint! Ahogy tegnap este is hallhattuk, Jézus a kánai mennyegzőben megszaporítja, megadja ami nincs, az elfogyott bort, és a vizet borrá változtatja. S ahogy Mária mondja: tegyetek meg mindent aszerint majd amit Ő mond. Hát ezt teszi Sámuel. Amit az Úr mond neki, ő mindent megtesz. Még nem tudja, nem érti.
        Amikor elibe állítja Isai sorban a hét fiát, Abinádábot, Sammát, és a többit, - Hát csak ennyi van,  itt vannak mind? Mert az Úr azt mondta mindegyikre: nem ez az!- ,  hogy megtetszett neki már az első , -Bizonyára ő az!-, s nem ő az. Pedig szép volt. De nem ezt nézi az Úr. És  nyilván nem úgy veti meg az elsőszülött fiút, hogy előtte utálatos, hanem nem megfelelő erre a szolgálatra, erre a tisztségre. Nem az Úr kiválasztottja. Ő Dávidot akarja. Mert Istennél van ilyen azonban. És hogyha Ő azt mondja, nem úgy ahogy te elgondoltad, mert nálam itt van ez az „azonban”, akkor fogadjam el azt is, amikor az Úr Isten az én szépen kigondolt utamról más útra vezet.
      Nos, Testvéreim, ezt újra és újra kell tanulnunk. Azt, hogy Istennél van ilyen
 „azonban”, hogy nem az kedves Istennél elsősorban amit én látok jónak. Isten sokszor máshogy gondolja.
      Ne nézd külsejét! Ne nézd termetének nagyságát! Ne nézd, mert én megvetettem őt! 
      Elmondta egyszer egy lelkipásztor, hogy egy gyülekezetben megürült a lelkészi állás, és lelkipásztort választanak. Jön egy magas, tömött bajúszú lelkipásztor, - ez igen, ez kell nekünk! -, és jött egy kissé közömbösnek, külsejében egyszerűnek mutatkozó, még külső hiányosságokkal is bíró lelkész, de az Úr Isten mégis meggyőzi a gyülekezetet, hogy ne azt a bajúszos, magas lelkészt válasszák meg, mert már nem azt nézték, amit a szemükkel láttak. Az Úr a szívet fürkészi, a szívet nézi. És mégis ebbe a hibába annyiszor beleesünk, beleesik Isten népe is. Azt nézi amit lát.
      Vagy ott van a párválasztás kérdése. Hogy néz ki? Már hogyha a fiatalokat nézzük, azt mondja a legény, „Jó csaj!”,  csak úgy ránéz, s neki az a legfontosabb amit lát. De hogy belül mi van, hogy viselkedik, hogyan él, az nem számít. És fordítva is igaz. „Milyen szép legény!”. Csakhogy Biblia már nem volt legalább három éve kezében, a templomot már el is felejtette, hogy hol van, szüleinek csúnyán felesel, és így tovább.
      Azt nézzük, ami szemünk előtt van, vagy azt, ami a szívben van? Olyan szempontok ezek, hogyha eltévesztjük egy napra is életünkben ez az Isten által kijelölt utat, sokszor a következményeket egy egész földi életen keresztül nyögni fogjuk. Mert nincsen bűn következmény nélkül.
     Majd Dávid is megtapasztalja – éppenséggel ő sem tökéletes, majd csak Dávid Fia-, hogy amikor bűnt követ el Betsabéval, és csúnyán elbánik az ő férjével, a hitteus Uriással, megbánja bűnét, de ebből a szerelemből fogant gyermeknek az életére halál jön. Isten megbünteti a bűnt.
      Külön nagy kegyelme az Istennek az, amikor a következményeket elveszi. Ő megbocsátja a bűnt, de a következmények ott maradnak örök figyelmeztetésül, mementóként, lásd, nem hallgattál szavamra!
      Aztán azzal amikor kérdezi Sámuel, hogy itt van-e mind, itt van-e az összes, tanuljunk meg valamit: Sámuel keresi az utolsót, keresi, van-e még gyermeke, van-e még fia Isainak?!  Vannak-e még gyermekeid, mai gyülekezet? Vannak-e még fiaid, akkor is ha nincs konfirmációi istentisztelet? Tele van-e a karzat fiatalokkal? Vannak-e még fiad, ó hosszúmezői gyülekezet, ó Isai? Gyermeknapon kérdezem: vannak-e még gyermekeid? Hát nem keresi az Isten? Hol van fiad? Hol van leányod? Hát nem keres az Isten? És a másik kettő? És az unokák?
      Vannak-e még fiaid? Hozd elő hamar! Küldj utána hamar! Nincs apelláta. Isainak szót kell fogadni.
      S ott vannak a mi gyülekezeteink. Ott vannak a mi presbiteri körzeteink. Ott van a mi családunk. Vannak-e még fiaid? Vannak-e még rád bízott lelkek? Küldj utánuk! Hozd ide őket hamar! Látni akarom őket! Tervem van velük. Higgyük el, az Istennek mindig van terve fiainkkal, lányainkkal! Van terve az ördögnek is. Van, persze hogy van! Éppen az a terve, hogy ne kerüljenek az Isten elé. Ő majd addig „szépen” elrendezi az életüket. Azt látjuk, hogy hogyan!
     Isten azonban…, milyen jó, Isten AZONBAN  másat, újat gondol.
     S milyen lesz majd Dávidnak az élete? Egyből majd beül a palotába? Ó nem, nem! Felkeni Sámuel Dávidot,- s kicsit előreugrok a történetben-, s Dávid, akit előhívnak apja juhai mellől, visszamegy ugyanúgy pásztorkodni. A felkent király! Ő ott van a helyén, mert Isten kiválasztotta az ő helyét, de azon a helyen ő ki kell várja az időt, amikor majd felkérik a szolgálatra. Ő már Istentől ki van választva, de ki kell várja az időt, amikor majd jönnek a nemzetségek, jön majd Júda, és jön majd a többi nemzetség is. Először nem is lesz az egész népnek, az egész országnak királya, csak Júdában. Aztán  letelik a hét év, és majd egész Izráel felett, és milyen nagy király lesz. És ő nem szervez puccsot, nem tör Saul ellen, sőt mindenben az Úr felkentje előtt megalázkodik. Életére sem tör – még ezekről fogunk hallani!
       Nem követelőzik. Neki nem kell  MOST !!!  Nekünk minden most kellene, és rögtön, és jó tejfelesen, és jó gazdagon, ha már amúgy is királyság.
       Megtanulhatjuk mindebből: Dávid meg van elégedve azzal, hogy ő ott maradjon atyja juhai mellett. Lakomáznak, örömünnepre készülnek Betlehemben, s Dávid jól érzi magát ott kinn, a juhok mellet is. Nem fáj sem Isainak sem testvéreinek, hogy hiányzik egy testvér. Ő dolgozik, mi ülünk az asztal mellett. És Dávid mégis meg van elégedve.
       Nagy dolog, mikor megelégedéssel tudunk élni azzal amink van. És nagy kísértés az életünkben, amikor gürcölünk, harcolunk a többért, a jussért, a vagyonért, a földért, és nincs megelégedés. Csak egymás bántása, szúrkapiszkálása.
      Meg kell tanulják ott Isai családjában: a kicsit, a megvetettet, a lenézettet megbecsülni. Úgy ahogyan a tegnapi vallásórásokkal a vasárnapi iskola elindítójáról hallottunk, aki az utcagyerekeket összefogja és tanítja őket, és felfigyel nemcsak a város kormányzósága, a király is, bizony nem lehet elhagyni azokat a gyermekeket, föl kell karolni, tanítani azokat is, akiknek nincs alkalmuk, módjuk az akkori fizetett tanulói lehetőségeket kihasználni.
      Igen, Testvéreim, a megvetettet, a kicsinyt, a lenézettet, a megvetett és kicsiny kezdeteket megbecsülni, erre buzdít bennünket ezen a vasárnapon az Úr Isten, és így tudjunk új hetet kezdeni, hogy ne vessük meg a kicsiny kezdeteket! És ami kicsinyt már elkezdett az Úr Isten már mibennünk, - nem hiszem azt, hogy teveled már nem kezdett el valamit!-,  akkor azt ne hagyjuk félbe!   Ha hív az Úr, jer fiam, mert itt van Isten prófétája, valamit akar neked mondani, - Most nem érek rá, most nincs időm, s nem is érdekel!!!-, igaz ez a gyermekekre, az ifjakra is, akkor igenis ott legyen az a szülő és nagyszülő, és azt mondja, „de gyere fiam, neked ott van a helyed, hagy abba ezt a beszédet!”.
      Lehet, a szülői fegyelem és szigor is csődöt mond, s azt látjuk, semmi értelme, akkor imádkozzunk, és könnyeket ejtve, mint Mónika, Ágoston édesanyja, könyörögjünk Istenhez ezekért az elveszettnek tűnő gyermekekért és unokákért! Ezek a könnyek nem lesznek hiábavalóak. De hívjuk őket Isten közelébe! Keressük őket, s Isten azt nézi ami a szívedben van.
      Mit munkált most az Ige hallgatása közben szívedben Isten? Gondoltál-e valakire, valakikre? Feladatot bíz az Isten reád a magad helyén, magad családjában. Ne mondd azt, hogy nem lehet! Ilyen nincs! Istennél nincsen lehetetlen.
      És hogyha Isten előtt minden gondolatunk megjelen, akkor most azt kérdezném, ha nem figyeltünk az előbb elhangzottakra,  gyermekek, ifjak, ott fenn a karzaton, leányok itt lent, vagy legények, hogyha ide kivetítenénk azt a sok gondolatot, ami az Ige hallgatása közben megfordul fejünkben, és olvasnánk itt a falon, ha diavetítővel ki lenne vetítve, miket olvashatnánk itt a falról? Az Ige hallgatása közben hol járnak a mi gondolataink? Mert Isten azt nézi ami a szívben van. Olvas gondolataink között. Gondoltál erre? Lehet így is hallgatni az Igét, hogy nem figyelek oda, hogy nem érdekel, de Isten figyeli a te szívedet, az éppen odanemfigyelő szívedet is, és gondolataidat is. Mint nyitott könyvben, úgy olvas szívünkben az Isten.
     Tiszta szívet teremts bennem, ó Isten, s az engedelmességnek Lelkét újítsd meg énbennem! Hadd legyen ez mindnyájunk fohásza, imádsága! Engedjük, hogy Isten tiszta szívet adjon nekünk, újjáteremtő munkájával ezt megteremtse!
      S ha eddig is olyanok voltunk mint az a megöregedett, belefáradt Sámuel, lázadtunk Isten újbóli hívása, szólítása ellen, nem értettük, Uram, mit akarsz velünk, nem értem a Te szavaidat, akkor azt mondjuk el neki őszintén Uram nem értem, miért kavarod fel lelkemet?! Úgy meg akartam pihenni, meg akartam nyugodni, meg akartam vigasztalódni ezen a mai istentiszteleten, s felkavart ez a prédikáció.
     Tudjátok, Testvérek, hogyha a beteg szervezettel bíró ember elmegy egy gyógyhatású termálfürdőbe, mit tapasztal, első két nap mindene felkavarodik, fáj a feje, szédül, - elkezd gyógyulni a szervezet. S amikor ott a bethesdai tónál felkavarodott a víz az Isten angyalától, akkor jött a gyógyulás.
     Amikor Isten belenyúl a te szívedbe, lelkedbe, és felkavar, nem hogy egyből meggyógyítana?!! Úgy tűnik, hogy most zúg körülötted minden, mert amit jónak láttál, arra ma Isten azt mondta, hogy gonosz, és fel vagy kavarodva, akkor már Isten kezébe vette az életedet, akkor már megkezdődött a gyógyulás. Csak mondd ki: Akarom Istenem, hogy meggyógyuljak! Akarom, hogy lássak szerinted! Akarom, hogy halljam a Te Igédet! Akarom, Istenem! Azzal a gonosz akarattal, amellyel mindig csak azt mondtam szavadra, hogy N  E M !! Most akarom kimondani: I G E N, Uram, igen, Atyám. Mert ellenkezni nagyon tudunk. Feleselni úgy tudunk az Isten akaratával szemben, jobban mint a gyermekek a szülőkkel, pedagógusokkal, lelkipásztorokkal szemben. Most mondjuk el neki: Uram, gonoszak voltak gondolataink, tisztítsd meg számat, nyelvemet! Hozzál számomra oltárról vett parazsat, mint egykor prófétád számára! Add a Te Igédet, még ha keserűnek is tűnik, s édessé lesz, mint a méz! Add, hogy lássam azt, amit Te akarsz véghez vinni!
      Miután felkenetett Dávid, attól a naptól fogva az Úrnak Lelke Dávidra szállt, és azután is. Van ilyen azután is. És hol volt még akkor pünkösd!
     Az Úr Lelke Dávidra szállt, és azután is.Legyen a te életedben is ilyen azután is!  Ámen.   

************************************************************************************************************************************************

Lekció: 1Sám.30,1-26           Civakodó, irígy osztozódás, vagy testvéri szeretet

Textus: 1Sám.30,23-24.            (elhangzott Szamosardón 2007 szept.11.-én)

       Kedves Testvérek!

       Jó nékünk hallani bölcs szavakat. Előre mondom, ne az én bölcselkedéseimet keressétek, hanem tudjunk együtt gyönyörködni a mi Urunkban. Gyönyörködjél az Úrban, s megadja szíved kéréseit!

       Nem lehetett könnyű az Úrban gyönyörködnie annak a hatszáz vitéznek, katonának, sem Dávidnak, akik egy felperzselt városhoz, a saját városukhoz,  Siklághoz megérkeznek miután Ákis király hazaküldi őket a filiszteus  seregből, hiszen megbízhatatlanoknak mondják őket a fejedelmek, -  mi lesz, ha majd a harc hevében ellenünk fordulnak ?! Harmadnapra hazaérnek. Valahogy mintha mis is így jöttünk ide haza, ide Szamosardóra lelkészértekezlet alkalmával, s úgy örülünk, hogy mindent szépen felékesítve, rendben találunk, ahogyan mondja az Úristen drága Igéje, hogy mindenek ékesen és szép rendben történjenek. Hát ott akkor nem így volt. Felperzselve látták városukat. Füstölgő, üszkös romok. Jönnek a megfáradt katonák haza feleségeikhez, gyermekeiket simogatni, újra látni,. Nincsenek ők. Hol vannak ők? Üres helyük van. Milyen fájdalmas lehetett ez az állapot?  És Dávidot ott akkor majdnem megkövezik az elkeseredett katonák, kik együtt úgy sírnak, hogy már sírni sincs tovább erejük.

       Lehet volt így a te életedben is, hogy valami csapás, kár, próbatétel következtében úgy sírtál, hogy már tovább sírni sem volt erőd. És némelykor elkeseredésünkben olyanokat mondtunk, amelyek miatt utána szégyenkeztünk. Milyen jó azonban, hogy az Ige arról beszél, hogy Dávid megerősítette magát az Úrban, az Ő Istenében. Lehet így is átélni a nehéz órákat, a súlyos perceket. Föl lehet tekinteni az Istenre, mint ahogy korábban Mózes is föltekintett és imádkozott amikor szintén őt is majdnem megkövezték, amikor Refidimbe jutva nem volt víz. Isten megmutatta a kiutat. Elnevezik a helyet Masszának és Méribának, mert így szóltak ott akkor: „Vajon köztünk van-é az Úr, vagy nincsen?”

      Lehet, hogy a te életedben is voltak nagyon nagy próbatételek, lehet, feltetted már te is ezt a kérdést, – vajon köztünk van-é az Úr vagy nincsen? -, vajon köztünk van-é a mi családunkban, ahol békétlenség, nyomorúság, betegség van?! Vajon köztünk van-é gyülekezetünkben, ahol nincs meg az a békesség amely után várnánk? Itt Erdélyben vajon köztünk van-é az Úr, vagy nincsen? Nagybányai egyházmegyénkben, köztünk van-é az Úr, vagy nincsen?

       Azonban Isten nem hagy bennünket bizonytalanságban. És ez a drága evangélium, ahogyan ott az ÚrIsten majd küldi az amálekiták ellen Józsuét, mert harca lesz azzal a néppel, amely már ott akkora gyengéket, a gyermekeket, asszonyokat hátulról megtámadta. Isten népének a seregét fosztogatta. Elindulnak, és győznek míg Mózes keze az ég felé volt terjesztve. Ha meglankad a kéz, az imádkozó kéz, vesztésre állnak. De jön Áron és Húr és tartják e drága kezet, és győznek az amálekiták felett.

       Azért is mondom el ezt a régi történetet, mert jó nekünk ide visszakanyarodni és így jobban értjük meg azt, ahogyan Dávid megerősíti szívét az Úrban, mert megemlékezik arról, hogy az a harc amelyet  vívniuk kell, ez nem az ő harcuk, ez nem az ő bosszújuk, ez az Isten harca. A bosszúálló Istennek a harca, Aki az ítéletét elhozza egy olyan nép felé akik nem ismernek sem Istent  sem  embert.

      Így parancsolta volt meg Isten az 5Mózes25.részének végén: „Megemlékezzél arról, amit az Amálek cselekedett rajtad az úton amikor Egyiptomból kijöttetek, hogy reádtámadt az úton, és megverte a seregnek utolsó részét, mind az erőteleneket akik hátul valának, amikor magad is fáradt és lankadt voltál, és nem félte az Istent. Mikor azért megnyugtat majd téged az Úr, a te Istened minden te köröskörül való ellenségedtől azon a földön amelyet az Úr a te Istened ád néked örökségül, hogy bírjad azt, TÖRÖLD EL AMÁLEK EMLÉKEZETÉT  AZ ÉG ALŐL , EL NE FELEJTSD !!!”

       És Dávidnak valami eszébe jut a maguk boldogtalansága, sírása-rívása közben, amikor már csak szárazon potyog a könny, de már nincs zokogásra, sírásra sem erő. Eszébe jut az Isten Igéje: „EL NE FELEJTSD!”. És boldog lesz ő ebben a boldogtalanságban. Ha az Úr Igéjére emlékezik éjjel és nappal, emlékezhet arra a dicsőséges győzelemre, az utána  felépített oltárra , - JEHOVA-NISSZI-, „ az Úr az én hadijelvényem”. Nem a magam bosszújával, nem a magam indulatával indulok harcba. Az Úr harcait kell vívnom! Most nem az elkeseredésnek van ideje, hanem a cselekvésnek, az engedelmességnek, mondja ezt az ÚrIsten, üzeni minékünk is!

       Amikor mi sok minden miatt panaszkodunk, el vagyunk keseredve önmagunk felett, népünk romlása felett, családi problémák felett, most nem az elkeseredésnek van a helye, hanem az ÚrIstenben való megerősödésnek és a cselekvésnek. A hittel való cselekvésnek jön el az ideje.

       A gonosz azonban, Amálek, ez a „rabló nép” – még a nevük is ezt jelenti -, jól időzíti a maga rablóhadjáratát. Akkor amikor nincsenek otthon az erősek, a férfiak, akkor hátba lehet támadni  ezt a kicsinyke, filiszteusok országába  szakadt népet. Sokszor ér bennünket úgymond ilyen hátbatámadás, de meg lehet erősödni az Úrban. És mégsem ez a hátbatámadás volt az igazi veszedelem, mert ez áldott veszedelem lesz számukra. Megmutatták, hogy ott ahol újból fohászkodik az ember, ott ahol újból segítségül hívja az Úr nevét, és megkérdezi az Urat , ott Isten győzelmet ad.

       Dávid már tizenhat hónapja ott van a filiszteusok földjén, elhagyta hazáját. Saul király élete megérett az ítéletre, ő pedig távol van. Mintha távol lenne az Istentől is, mert nem olvashattuk már jó ideje, hogy megkérdezte volna az Urat. Kellett jöjjön egy nagy veszedelem, egy nagy baj, így mondom, egy áldott veszedelem, hogy újból megkérdezze az Urat. Sokszor így volt ez népünk életében, egyházunk életében is, hogy mi azt modtuk, hogy átkos veszedelem jött, Trianon, II.világháború, szegénység, nyomorúság, és most az Ige megtanít máshogy szólni minket: áldott veszedelmek jöttek, mert újból megtanultuk kérdezni az Urat. Mi a Te tanácsod? Hogy menjünk tovább? Hogy akarod, hogy éljünk, hogy ne legyünk vak vezetők?!