Az Hitvallás a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház honlapjáról származik (www. reformata.sk)!

II. Helvét Hitvallás

A bűnbánatról és az ember megtéréséről I.

1. Az evangéliommal kapcsolatban van a bűnbánatról szóló tan. Az Úr ugyanis így szól az evangéliomban: Hirdettetnie kell az Én nevemben a megtérésnek és a bűnök bocsánatának minden népek között. (Luk. 24,27) Bűnbánaton pedig értjük a bűnös ember lelkületének átváltozását, amelyet az evangéliomi ige és a Szentlélek idéz elő és amelyet az ember igaz hittel fogad el; minek következtében a bűnös ember a veleszületett romlottságot és az Isten igéje által elibe tárt összes bűneit megismeri és szíve szerint megbánja s nemcsak hogy sír miattok Isten előtt és szégyenérzettel őszintén bevallja, hanem felháborodással meg is veti azokat: immár komolyan gondolkozván a megjobbulásról, az ártatlanságra és erényekre való állhatatos törekvésről, hogy aztán szentül ebben gyakorolja magát életének hátralevő minden napjaiban. És íme, ez az igazi bűnbánat, nevezetesen az Istenhez és minden jóhoz való őszinte megtérés és a sátántól s minden gonosztól való elszánt elfordulás.

2. Határozottan mondjuk pedig, hogy ez a bűnbánat egyedül Isten ajándéka és nem a saját erőink munkája. Mert az apostol parancsolja, hogy a hű egyházi szolga szelíden fenyítse az ellenszegülőket, ha talán egykor az Isten az igazság megismerésére térítené őket. (2 Tim. 2,24-25)

3. Már pedig amaz evangéliombeli bűnös nő, (Luk. 7,38) aki könnyeivel öntözé az Úr lábait, és Péter, aki Urának megtagadása miatt keservesen sírt és könnyezett: (Máté 26,75 Luk. 22,62) nyilván igazolják, milyennek kell lennie a bűnbánó lelkének, amely igazán sír az elkövetett bűnök miatt. De meg a tékozló fiú és az evangéliomban a farizeussal egybehasonlított vámszedő is, a legmegfelelőbb alakjában mutatják fel előttünk, miként kell megvallani bűneinket Isten előtt. Amaz így szólott: Atyám! Vétkeztem az ég ellen és te ellened, és nem vagyok immár méltó, hogy fiadnak hívassam, tégy engem olyanná, mint a te béreseid közül egy. (Luk. 15,18-19) Emez pedig még a szemeit sem mervén fölemelni az égre, veri vala mellét és kiáltá: Isten! légy irgalmas nékem bűnösnek. (Luk. 18,13) És mi nem kételkedünk afelől, hogy Isten őket kegyelmébe befogadta; mert János apostol ekként szól: Ha megvalljuk a mi bűneinket, hű és igaz az Isten, hogy megbocsássa nekünk bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól. Ha azt mondjuk, hogy nem vétkeztünk, hazuggá tesszük Őt és az ő igéje nincs bennünk. (Ján. 1,9-10)

4. Hisszük pediglen, hogy elégséges ez az őszinte vallástétel, amely történik egyedül az Isten előtt, avagy külön, Isten és a bűnös között, vagy nyilvánosan a templomban, ahol a bűnről való egyetemes vallástételt mondjuk el. És a bűnbocsánat elnyerésére nézve nem is szükséges, hogy bárki is a maga bűneit a papnak vallja meg, ennek fülébe sugván azokat, hogy viszont a pap kezének fejre tétele által értesüljön a feloldoztatás felől: mert errenézve a szent iratokban sem parancsolat, sem példa nem fordul elő. Dávid bizonyságot tesz és így szól: Vétkemet bevallám néked, bűnömet el nem fedeztem. Azt mondám: Bevallom hamisságomat az Úrnak és Te elvetted rólam bűneimnek terhét. (Zsolt. 32,5) De maga az Úr is, midőn imádkozni s egyszersmind bűneinket megvallani tanított, így szólt: Így imádkozzatok: Mi Atyánk! ki vagy a mennyekben, bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. (Máté 6,9.12) Szükséges tehát, hogy Istennek, a mi Atyánknak megvalljuk bűneinket, és felebarátunkkal, ha őt megsértettük, béküljünk ki. A bűnbevallás ezen neméről mondja Jakab apostol: Valljátok meg egymásnak bűneiteket. (Jak. 5,16) Ha pedig valaki, bűneinek terhétől és bonyodalmas megkísértésektől lesújtva, tanácsot, oktatást és vigasztalást óhajt kérni külön vagy az egyház szolgájától, vagy az Úr törvényében jártas más atyafitól: azt nem helytelenítjük. Hasonlóképpen teljes mértékben helyeseljük azt az egyetemes és nyilvános bűnbevallást, melyet a templomban és a szent gyülekezetekben szokás elmondani, mert ez a szent iratokkal megegyező.