A 73. zsoltár jutott eszembe.

 Károli így fordítja ezt a kifejezést: "örök biztonságban vagyont gyűjtenek." Csak azt felejtették el szerencsétlenek, hogy ők is halandók. Hogy eljön egy pillanat és megáll a szívük. És abban szempillantásban elveszti jelentőségét, értelmét, bizonyos tekintetben még az értékét is mindaz a gazdagság, amit gyűjtöttek. Legalábbis nekik már semmit nem jelent. Sem a szívük megállását nem tudják megakadályozni vele. Nincs az a vagyon, amivel ezt valaki megakadályozhatná. És ezek után oda kell állniuk az élő Isten ítélőszéke elé, akiről ők tudni sem akartak, akit kinevettek, hogy vajon az Isten látja-e ezt, tudja-e, hogyan jutottam hozzá a vagyonomhoz, és kiderül: látta, tudja, számon kéri, és egyedül lesznek ott, védő nélkül.Szinte megrémül a zsoltáríró és elkezdi sajnálni őket: óh, szerencsétlenek! Borzasztó! Dehogy akarok arra az útra átmenni, mert megértettem, hogy mi az ő végük. Hogy nemcsak pillanat van, hanem jövője is van az embernek. Nemcsak teste van, hanem lelke is. Nemcsak ő maga van, hanem Isten is, sőt Isten van igazán, aki a jelent meg a jövőt is meghatározza, és akinek mindannyian számot kell, hogy adjunk.Megértettem a végüket azt, hogy ehhez képest milyen gazdag egy olyan hívő, aki ismeri Istent, aki valóban vele él: én mindig veled vagyok. Aki fogja a jobb kezét, aki megőrzi attól, hogy elessen. Ezt is olyan őszinte kedvességgel írja: majdnem kiszaladtak a lábaim alólam, majdnem elcsúsztam, amikor arra gondoltam: hiába voltam becsületes, ki kellene próbálni azt a másik utat. Ebben a veszélyes helyzetben is te tartottál meg. Fogtad az én jobb kezemet. Azok meg csúszkálnak össze-vissza, elhasalnak, és ott maradnak. Mi is olykor csúszós talajon járunk, de nem egyedül. Te fogod a jobb kezemet, tanácsoddal igazgatsz... Milyen kimondhatatlan gazdagság az Istennel való tényleges közösség!A tékozló fiú példázata jutott eszembe, amikor ezen gondolkoztam. Amikor hazajön az idősebbik fiú, és fel van háborodva, hogy a hazatért öcsének milyen nagy lakomát rendez az apja. S akkor elkezdi az apjának panaszolni, hogy te ennek levágattad a hízott borjút, nekem meg egy kecskegidát sem adtál, hogy a barátaimmal örvendezzek. Erre az apja csodálkozva azt mondja: fiam, te mindig velem vagy és mindenem a tied. A kicsi már elvitte az örökségét, ami itthon van, mind a tied. Ez nem jelent semmit, hogy mindig velem vagy és mindenem a tied? A kecskegidát sajnálod? Az is benne van ebben, miért nem vágtad le?Ennek a gyereknek semmit nem jelentett az apjával való közösség. A zsoltáríró előtt viszont ez értékelődik fel mindenek fölé: hiszen te mindenkor velem vagy. Én pedig mindig veled lehetek: életemben és halálomban, nélkülözések közt és amikor jobban megy a dolgom, egészségben és betegségben. Mert ebben a közösségben is jönnek a próbák. Azt mondja: Még ha elenyészik is a testem és szívem... Jön itt is mindenféle nyomorúság. De akkor is az én szívem kősziklája és az én örökségem te maradsz, Istenem, örökké!Amazoknak a gazdagsága nem jelent örökké támaszt és megoldást. De te örökké. Ebben a földi életben is, meg az örökkévalóságban is. Testemnek is meg a lelkemnek is. Most és a jövőben. Te vagy az én kősziklám, te vagy az én vagyonom, az én örökségem .Lehet, hogy a mi szívünkben is sokféle panasz és háborgás van. Csak vegyük észre az igazságtalanságokat, és fájjon nekünk, hogy nincs igazság a földön. De vajon, nem az mindannyiunk számára az egyedül járható út, ami Ászáfnak? Odamegyek Isten elé, vele beszélem ezt .Ámen.