Talán ti is, tapasztaltátok már, hogy hiábavalóan telt el egy napotok vagy teltek el napjaitok. Van sok ember, aki hiábavalóan éli le az életét. Az életünk teljében alkotunk, sokszor rohanunk, gyarapodunk, hallatlan elfoglaltak vagyunk, majd éppen elszegényedünk. Talán, egy - egy pillanatra belegondolunk mi is: mi az ételme így mindennek? Nem hiábavaló ez az egész? - Még kevésbé hagyható figyelmen kívül, az idős emberek elmúlásról való gondolkodása, ha visszatekintenek az elszállt évtizedekre? - Talán a gyermekek, az unokák, emberek egy része, egy évszázad múlva azt is elfeledi, hogy éltünk egykor. És ha valaki emlékszik ránk, akkor mi van? A tegnap élőket felváltottuk mi a ma élők, és bennünket is felváltatnak azok, akik még meg sem születtek. Mi marad meg? Ezek a Prédikátor kérdései is. - - „Minden hiábavalóság, mondja a Prédikátor, csupa hiábavalóság! Minden csak hiábavalóság! Mi haszna az embernek minden vesződségéből, amellyel bajlódik a nap alatt? Az egyik nemzedék megy, a másik nemzedék jön, a föld azonban megmarad… - Mi az, ami ezután lesz? – Csak az, mint ami azelőtt is volt… Az emberek már nem gondolnak az elmúltakra, és a jövendőre sem gondolnak majd azok, akik még később lesznek”. ( Préd 1,2 – 3. 9. 11. ) - Vajon, miért beszél így a Prédikátor? Megfordulhat a fejünkben: talán pesszimista vagy depressziós, vagy beteg. De ha valaki végig olvassa a Prédikátor könyvét, nem mondhatja ezt róla. A Prédikátor nem beteg ember. - Az egyik fontos visszatérő mondanivalója az, hogy örüljünk az életnek, amit Isten adott. Depressziós ember nem buzdít erre. - Hisz Istenben. - Újra és újra Istenre mutat, aki a teremtő, ajándékozó, szerető Isten. Amikor a Prédikátor arról beszél, hogy - „Minden hiábavalóság” - akkor azt szeretné megértetni velünk, hogy az élet üres, és értelmetlen Isten nélkül. Ő maga, hosszasan kereste az élet értelmét, és ebben a keresésben mindent kipróbált, amíg rá nem jött, hogy egyedül Isten marad majd meg. Amikor valaki, először meghallja, hogy az életben minden hiábavalóság, először megrökönyödnek ezen. Pedig igaz: Minden hiábavaló lesz az Isten nélkül élő ember számára. De a hívő ember számára nem így van! - A hívő ember hálás a mindennapi életéért, a családjáért, a minden nap megkapott eledelért, kenyérért, minden Istentől kapott ajándékért. Mindenkiben, és mindenben Istent látja, ezért hálásan és örömmel éli le a napjait, amíg az Isten akarja. - Akkor mégis hogyan válik igazzá az az állítás, hogy „minden hiábavaló”? Csak úgy oldódik fel ez a feszültség, testvéreim, ha a nem hívő ember szemszögéből nézzük vagy értelmezzük az életet. - Akkor, és úgy hiábavaló minden, ha az ember nem szereti Istent. - Mert, Isten nélkül elveszítünk mindent. Isten a Vele való kapcsolatra teremtett minket, és ezért annak az élete, aki Őnélküle él, annak egyszer valóban hiábavalóvá válik minden. Gondoljuk végig életünket, és mindazt, ami történik velünk, és lássuk meg azt, hogy Isten szeret, és jelen van életünkben. Lássuk meg a sok ajándékot, amit ad nekünk! Ez adjon bőven okot arra, hogy örömmel, és hálával éljünk! Gondoljunk úgy mindenre, hogy csak az hiábavaló vagy az lesz hiábavaló, és az veszik el, amelyet Isten nélkül tettünk!