Keresztelő Jánosnak Isten szabta meg a nevet. Amikor sor kerül arra, hogy a kis Jánosnak nevet adjanak, ez a nyolcadik napon történt, a körülmetéléssel egybekötve, összejönnek a rokonok, a barátok, a szomszédok, együtt örülnek velük. Tudunk-e mi együtt örülni másokkal mások örömének? Mindenki természetesnek tartja, hogy Zakariásnak fogják hívni. Ezt mindenki így teszi, ez a szokás. Vagy ha valami miatt nem akarják az apja nevét adni az elsőszülött fiúnak, akkor a nagyapjáét, de harmadik lehetőség nincs. Mindenki így csinálja...Erzsébet azt mondja: szó sem lehet róla, János a neve. Nagy csönd van, gondolkodnak a rokonok, s valamelyik azt mondja: senki nincs a rokonságban, akit így hívnának. Hogy jut ilyen az eszetekbe? Mondja: nem nekünk jutott eszünkbe, az Úr mondta, hogy így kell nevezni. Ha az Úr mondta, akkor illik komolyan venni, de érződik a leírásból a csendes morgolódás, értetlenkedés. És akkor mindenkinek eszébe jut, hogy ez az apa dolga, nem a mama dolga eldönteni, hogy hívják a fiút. Majd ő megmondja! Írja a táblára: János a neve! S abban a pillanatban meg is szólal, és élő szóval is megerősíti: bizony, János a neve. (Olyan szép ez a jelenet, kérem, olvassák el otthon nyugodtan.)Két ember, akik tudtak valami titkot. Volt valami közös, Istentől kapott kijelentésük. Erről addig nem beszéltek senkinek, mert semmi értelme nem volt. És most egymást bátorítva ragaszkodnak az igéhez, amit Isten mondott. De nem így szokás, meg mit szólnak hozzá? Az az ő dolguk, az meg a mi dolgunk, hogy engedelmeskedjünk az igének. De ez furcsa lesz mindenkinek. Hát akkor furcsát is látnak és hallanak. Egy pillanatra sem inognak meg. Mindegy, ki mit szól hozzá, milyen magyarázatokat fűznek és meglesz a véleményük róluk. Ezt mondta az Úr, ehhez tartjuk magunkat. Nem a saját ötleteikhez, és nem a közvélemény nyomásának engednek, hanem az ige vezeti őket.Itt egyszerű, de jelentős dologban. Vajon jellemez-e ez minket? Azért álltam meg itt néhány percre, mert merünk-e mi másképp ünnepelni karácsonykor, mint a világ. Egyáltalán karácsony előtt is merünk-e egészen másként viselkedni? Sokféle olyan nyomás alól szabadnak lenni, ami alatt sokan görnyednek. Előkerül-e a Biblia a fenyőfa alatt, akár már a vacsora előtt, vagy ha mindenki nyugodtabb, a vacsora után?A konfirmandusokat kérem évek óta erre: tegyetek be egy jelzőt a Lukács 2-höz vagy a Máté 2-höz, ott van a karácsonyi történet. Kérdezzétek meg, mielőtt nekirontotok az ajándékoknak: fel szabad-e olvasni a karácsonyi történetet? Egyszer az egyik fiú azt mondta: apukám biztos nem fogja megengedni. Mondom: kérdezd meg. Megkérdezte, és az apja azt mondta: igen. Felolvasta, utána valamelyikük, talán az édesanyjuk elkezdte a Mi Atyánk-ot, és a fiú beszámolt utána: a papa a zsebkendőjéhez nyúlt, és megtörölte a szemét.Megszólal az ige. Merjünk másként ünnepelni! Merjük megkérdezni a rokoni beszélgetés során, hogy kinek melyik a legemlékezetesebb karácsonya, mondja el. Ne legyen szó a távollévő rokonok hibáiról. Legyen ilyen rokoni együttlét: senkinek a rossz tulajdonságait nem emlegetjük, aki nincs itt. És meglátjátok majd, hogy az egésznek a légköre mennyire más lesz. Sokszor azok csodálkoznak el a legjobban, akiknek ilyen az eszükbe sem jutna.Igeszerűen ünnepelni. Igeszerűen nevet adni egy gyereknek. Hát mi köze ennek az igéhez? Majd a szülők eldöntik. Jó, de a szülők aszerint döntik el, ahogy Isten mondta, ha mondott nekik valamit. És nekünk sok mindent mond az igéből Isten. Merjük ahhoz tartani magunkat mindig tapintatosan, szeretettel, nem ajtóstól rontani mások házába, és nem erőszakosan, de az igéhez igazodva. Biztos, hogy szebb és tartalmasabb lesz az ünnepünk.Legyünk állhatatosak az imádságban, bízzunk abban, hogy megvannak a kéréseink Őelőtte, aztán vagy teljesíti, vagy nem, vagy ekkor, vagy akkor, de megvannak. Merjünk az igéhez ragaszkodni az egyszerű hétköznapi dolgokban is.Ámen