Ma nem a nagypénteki történet valamely részletének az üzenetét szeretném kibontani, hanem Jézus Krisztus személyére szeretnék rámutatni. A mi dicsőséges Megváltónknak olyan tulajdonságait szeretném felragyogtatni, amelyek éppen iszonyatos szenvedése közepette tündököltek.
Ha figyelmesen elolvassuk akármelyik evangéliumból a nagypénteki történetet, akkor kitűnik minden mozzanatából, hogy Jézusból valami különleges jóság áradt ellenállhatatlan erővel és felfoghatatlan mértékben. Amikor már igazán érthető lett volna, hogy önmagával van elfoglalva, Ő akkor is másokkal foglalkozott. Ezek azok a tulajdonságok, amelyek pontosan nagypénteken tündököltek a legerőteljesebben, amelyek hiányoznak az Istentől elszakadt ember gondolkozásából, hiányoznak sokszor a mi életgyakorlatunkból is, és így hiányoznak a közéletből, azért válik az lassan csaknem elviselhetetlenné.
Jézusból áradt a jóság szenvedései közepette is. Mindenki fontos volt neki, minden bajt észrevett. És miközben Őt kínozták és megalázták, Ő azokat is, akik ezt tették, meg mindenkit, akivel találkozott: gyógyított, segített, vigasztalt, feloldozott, védett.
Jézus tudta, hogy mi vár rá. A Bibliából világosan megtudhatjuk, hogy Ő tudatosan vállalta a sok szenvedést és a kínhalált. Gyötrődött és az Atyához kiáltott eközben, de nem magával foglalkozott, hanem másokkal. És nem önmagával volt tele, hanem mások iránti mentő szeretettel, még az ellenségei iránti mentő szeretettel is.
Ha a nagypénteki eseményeket nyugodtan, apróra, gondolkozva elolvassuk, megdöbbenhetünk, sőt meghatódhatunk azon, hogy mennyi figyelmesség, tapintat, gyengédség, gondoskodás árad Jézusból. Tíz ilyet szeretnék most felsorolni, aztán ha néhányat közülük elfelejtünk is, az utolsót mindenképpen vigyük magunkkal, mert az foglalja össze az egészet.
1. Az első mindjárt azon a vacsorán megmutatkozott, amit utolsó vacsorának szoktunk nevezni, s aminek a végén Pétert külön felkészíti Jézus arra, hogy lelki támadások fogják érni, kísértések kereszttüzébe kerül majd, de biztosítja arról, hogy Ő, imádkozik érte.
Így olvassuk ezt: "a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited (...), hogy aztán majd hazatérve a te atyádfiait erősítsed." (Lk 22,31).
Előre felkészíti ezt az ingatag tanítványt, hogy ne lepődjön meg, ha jönnek a bajok, a támadások, a kísértések egymás után. Minden helyzetben számíthat Megváltójára.
Egyébként erről már korábban is beszélt Jézus a tanítványainak, amikor azt mondta: "E világon nyomorúságotok lesz, de bízzatok, én legyőztem a világot." (Jn 16,33). Merjünk bízni abban, aki jobban szeretett és szeret minket, mint a saját életét.
2. A második: Tanítványait előre megvigasztalta az Ő bekövetkező halála miatt, és túlmutatott azon.
Amikor bejelenti nekik, hogy Őt majd megkínozzák és megölik, akkor mintha ez lenne a legtermészetesebb folytatás, hozzáteszi még: "De miután feltámadtam, előttetek megyek Galileába." (Mt 26,32).
És mi a megdöbbentő? Erre senki nem emlékezett. Nincs egyetlen tanítvány se és más sem, aki nagypéntek után várná ennek a világos bejelentésnek a valóra válását. Meg se hallották? A fülükig sem hatolt, az eszükig sem, a szívükig sem? Ha ezt komolyan vették volna, megkímélte volna őket sok csüggedéstől, felesleges tanakodástól, aggódástól, félelemtől, szomorúságtól, értelmetlenül elsírt könnyektől. Világosan megmondta nekik, de el sem jutott a szívükig.
Jézusnak hány igéjét és ígéretét hallhattuk már mi is, amire nem is emlékszünk. Amit talán akkor sem vettünk komolyan, amikor elhangzott. Pedig, ha komolyan vettük volna, minket is sok felesleges bánattól, félelemtől, aggódástól, szorongástól, szomorúságtól megmentett volna.
A Bibliában azt olvassuk: ezek azért írattak meg, hogy tanuljunk belőlük. Bár csak tanulnánk ebből is!
3. A Gecsemáné kertben vannak, ahol Jézust letartóztatták. Amikor megérkezik a felfegyverzett csapat az Ő elfogására, Péter előkapja a kardját, és odacsap az ellenség közé, s levágja az egyik szolgának a fülét (Lk 22,51).
És kit érdekelt az ott akkor? Talán a szerencsétlen felüvöltött, de üvöltöttek ott többen mások is. Olvassuk, hogy nagy dérrel-dúrral érkeztek meg oda a sötétben. Sokan voltak, a cél Jézus elfogása volt, mégpedig az, hogy minél kisebb feltűnéssel tudják Őt letartóztatni. Péter meg csak védeni akarta Mesterét.
Jézusnak azonban fontos ez a sebesült. Az ellenséges csapatban egy névtelen szolga bajba került, és isteni erejével meggyógyítja. Neki az élete forog most kockán, de nem az Ő életét tartja fontosnak, hanem a sebesült gyógyítását.
4. Ugyancsak itt történt, amikor megérkezik ez a csapat. Jézus megkérdezte: kit kerestek? Válaszolják: a názáreti Jézust. És erre mit mond Ő? Akkor ezeket engedjétek szabadon (Jn 18,18).
Szinte a testével védi a tanítványait, noha tudta, hogy egy kivételével magára hagyják őt, és el fognak menekülni. Itt is fontosabbak mások, és nem Ő maga. Mielőtt megkötözik, szabad elvonulást biztosíttat azoknak, akiket szeretett, akikért felelős volt.
5. Már vallatják Őt a főpap kihallgatási termében. A Nagytanács végül is halálra ítéli.
Péter közben kinn az udvaron azt is letagadja, hogy valaha ismerte Jézust. Amikor ezt harmadjára esküvel is megerősíti, Jézus megfordul, és a tekintetével megkeresi ezt a szerencsétlen tanítványt. Olyan tömören és mégis sokat sejtetően írja ezt le Lukács: "Ekkor megfordult az Úr, és rátekintett Péterre. Péter pedig visszaemlékezett az Úr szavára, amikor azt mondta neki: "Ma, mielőtt megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem. Aztán kiment, és keserves sírásra fakadt." (Lk 22,61-62).
Jézust megalázzák: ütik-verik, szemen köpik, és még ebben a helyzetben is szemmel tartja bajba került, lejtőre került tanítványát, és mintegy utánanyúl, hogy estében is föltartsa, megtartsa, megmentse.
Rátekintett az Úr, erről eszébe jutott az ige, amit Jézustól hallott előző este, és ez segíti el őt az őszinte bűnbánatra, kimenvén onnan keservesen sír. Biztosítja a hitvány tanítványt irgalmáról, emlékezteti közös múltjukra. Ilyen csodálatos Megváltónk van nekünk.
Bár csak egy pici lenne ebből a lelkületből bennünk is! A Biblia azt ígéri: lehet. Mert akinek ezzel a Jézussal igazi lelki közössége van a hit által, azon kiábrázolódnak Jézus tulajdonságai, megjelennek ilyen ránk egyébként nem jellemző jézusi tulajdonságok is. Vajon van-e ebből már valami bennünk?
6. Már Pilátus is aláírta Jézus halálos ítéletét, és az összevert, csupa seb hátára rádobják a keresztnek a vízszintes, rövidebbik gerendáját, és olvassuk, hogy Jézus jártányi ereje is alig lévén, roskadozva viszi azt a kivégző helyre.
Az út szélén asszonyok sírnak. Jézust siratják. Ő ebben az állapotában is mit mond nekik? "Jeruzsálem leányai, ne engem sirassatok, hanem magatokat és gyermekeiteket sirassátok; mert jönnek majd olyan napok, amikor ezt mondják: Boldogok azok, akiknek nem születtek gyermekeik" (Lk 23,28).
Még ebben az állapotában is másokkal foglalkozik. Tanít, vigasztal, a jövőjükre irányítja a figyelmüket, prófétál, igét hirdet, tulajdonképpen ott az útszélen zokogóknak mintegy felemeli a tekintetüket, letörli a könnyeiket. Ő rajta nem kell sírni. A saját jövőjüket sirassák, ha olyanok maradnak, amilyenek. De meg lehet változni, és akkor lesz jövőjük nekik is, meg a gyermekeiknek is.
7. Jézus már a kereszten függ, fizikai szenvedése fokozódik, lelki szenvedésének a nagyságáról pedig fogalmunk sincs: mit jelenthetett valakinek, aki soha bűnt nem cselekedett, az egész emberiség minden egyes tagja minden egyes bűnének a terhét magára venni. Ezt mi nem tudjuk elképzelni.
Ott szenved tehát a Megváltó, és mit tesz? Elkezd könyörögni azokért, akik odajuttatták, azokért, akik még haldoklása közben is gúnyolják. "Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek" (Lk 23,34).
Ránézésre Jézus egy kivégzett bűnözőnek látszik, közben azonban papi, sőt főpapi szolgálatot végez: áldozatot mutat be. Önmagát áldozza fel és közbenjár a népért. Mentséget keres azoknak, akik megölték. Mentegeti őket az Atya előtt. Ha szabad így mondani: minden befolyását latba veti érettük.
"Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek." Ismerős ez a lelkület nekünk? Amikor az elszenvedett sérelmek nem keserűséget, nem tehetetlen haragot, és nem bosszúvágyat hívnak elő valakiből, hanem imádságot. Amikor teljes szívével amellett van, aki bántotta vagy éppen bántja. Amikor annak a java és jövője fontosabb neki, mint a saját pillanatnyi helyzete és az elszenvedett sérelmek.
Jézus Krisztus ezt a lelkületet kínálja a benne hívőknek.
8. A tömegben ott áll édesanyja is, és mellette az egyetlen mindvégig hűséges tanítvány, János. És akkor a haldokló végrendelkezik. Az akkori jogi formulát használja: "Asszony, íme, a te fiad!" Aztán így szólt a tanítványhoz: "Íme, a te anyád!" (Jn 19,26).
Mária akkor már valószínűleg özvegy volt. Az elsőszülött fiúnak kellett gondoskodnia a szülőről. Az elsőszülött Fiút most kivégzik, de Ő utolsó leheletével is teljesíti a kötelességét, és egy jó barátra bízza azt, amit Ő már nem tud elvégezni. A gyermek gondoskodása anyjáról még ebben a helyzetben is. Aki mindhalálig hűséges, aki nem ismeri a felelőtlenséget és a könnyelműséget.
Ismerjük mi a gyöngédségnek, a figyelmességnek, a gondoskodásnak ezt a szent komolyságát, ezt a mindhalálig tartó hűséget?
Megint csak azt mondom (azért is, mert az ige ígéri, és azért is, mert látok erre példákat): aki Jézussal szoros lelki közösségben él, az egyre inkább ilyenné válik. Egy felelőtlen, egymással szemben közömbös, megbízhatatlan világban Jézus tulajdonságai ábrázolódhatnak ki rajtunk (Gal 4,19).
Itt hadd kérdezzem meg azt is, anélkül, hogy ennél időznénk, megkapják-e a mi családunk tagjai tőlünk azt, amivel tartozunk nekik. Azt, amit esetleg csak tőlünk kaphatnak vagy kaphatnának meg? Jézus erre is példát és ehhez is erőt ad.
9. Jézust nem egyedül feszítették keresztre azon a napon. Azt olvassuk: két gonosztevőt is kivégeztek akkor vele együtt. Egyikük gúnyolta a Megváltót, a másik pedig valószínűleg csakugyan már utolsó leheletével segítséget kért tőle. Azt mondja: "Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba." Erre Jézus így felel neki: "Bizony, mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban." (Lk 23,43).
Ilyen a feltétel nélküli kegyelem, és ilyen az isteni teljhatalom. Jézus megkegyelmezett egy rablógyilkosnak is, csak azért, mert az bizalommal tőle kért segítséget, és azonnali hatállyal beutalta a mennyországba. "Még ma velem leszel a paradicsomban."
Fel tudjuk mi fogni az isteni irgalomnak és Jézus teljhatalmának ezt a nagyságát? Nem kellene mindenkinek térdre rogynia ez előtt a hatalmas és irgalmas Úr előtt? Lehet vajon cserzett szívvel és száraz szemmel olvasni a nagypénteki történetnek ezeket a részleteit?
Jézus példát is adott nekünk. Többször mondja ezt, például a lábmosás történetében is: ahogyan Ő cselekedett, mi is úgy cselekedjünk. A magunk hatáskörében, a magunk módján, a magunk helyén kicsiben ugyanezt valósíthatnánk meg, és de más lenne itt az élet családban, gyülekezetben, az országban, ha néhányakban ez a lelkület lenne.
Ezek azonban csak részletek, epizódok. A legfontosabb az, amit itt a végén szeretnék elmondani, és amiről alapigénk szól. Mert Jézus Krisztus nagypénteki golgotai kereszthalálának a jelentősége ennél sokkal nagyobb. Példát is adott, felragyogtatott egy olyan lelkületet, ami nélkül szűkölködünk, de amiből kaphatunk, és csak tőle kaphatunk.
10. Az Ő halálának a jelentősége azonban az volt, hogy ne nekünk kelljen a bűneink igazságos büntetését elszenvednünk, hanem Ő ezt a büntetést magára vállalta. Ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni, és egyre mélyebben megérteni, átélni, hogy Jézusnak nem saját bűnei miatt kellett meghalnia. Nem is csupán az akkori hatalmasok és hatóságok féltékenysége vagy igazságtalansága miatt, hanem miattunk. Személy szerint mondhatnám a magam nevét és sorolhatnánk tovább. Miattunk kellett meghalnia.
Így íratta le a Szentlélek ezt már nagypéntek előtt hétszáz évvel Ézsaiással: "A mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az Ő sebei árán gyógyultunk meg. Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az Úr őt sújtotta mindnyájunk bűnéért." (Ézs 53,4-6).
Amit Jézus nagypénteken elszenvedett, és amire bátorkodtam azt mondani, hogy el sem tudjuk képzelni, milyen súlya volt annak a szenvedésnek, az a mi ítéletünk volt. Az az ítélet, ami miatt nekünk kellene - ahogy a Biblia írja - a kárhozatra, a pokolra, az örök szenvedésre menni. Ettől váltott meg minket Jézus az Ő halálával. És egyedül az Ő halálát fogadta el érvényes helyettes elégtételnek az igazságos Isten. Ezt jelentik ezek az igék, amit gyakran idézünk: "Ő, aki bűnt nem ismert, bűnné lett értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne." (2Kor 5,21). De csak Őbenne, mintegy belé bújva, benne elrejtőzve.
Vagy, amit a Zsidókhoz írt levélben olvasunk: "Isten akarata szentelt meg minket Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszer s mindenkorra." (Zsid 10,10).
Az Ő testének feláldozása által. Valaki egyszer azt mondta: (furcsán hangzik, de a Biblia alapján igaz), hogy egy magunkfajta, Istentől elszakadt ember csak egyféleképpen juthat üdvösségre, igazi életre, s juthat be a mennyországba: Jézus Krisztus testén, mégpedig Jézus Krisztus holttestén keresztül. Ebbe került neki az, hogy rajtunk segítsen.
Ezért írja Pál a kolosséiaknak, ahol sok okoskodó ember volt, és próbálták csűrni-csavarni a Jézusról szóló evangéliumot, míg végül is annak éppen a közepe maradt ki, ezt írja: értsétek meg, hogy Jézusban lakozott az egész Teljesség, és Őáltala békéltetett meg Isten önmagával mindent, úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által. Titeket is - és most nem hízeleg nekik, hanem a valóságot írja -, akik egykor Istentől elidegenedtek és ellenséges gondolkozásúak voltatok gonosz cselekedeteitek miatt, most megbékéltetett emberi testében, halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé.
Mi is elidegenedtünk Istentől. Gonosz cselekedeteink miatt ellenséges indulatúak vagyunk vele szemben, és Jézus ezt változtatta meg. Ennek a következményétől mentette meg a benne hívőket, és nekik ad képességet is arra, hogy más természettel éljenek. Megbékéltetett bennünket, hogy mint szenteket állítson oda Isten elé. Ez Jézus nagypénteki halálának a célja és az ereje.
Nyugodtan mondhatjuk: amikor Jézus nagypénteken meghalt a kereszten, akkor mintegy szétosztotta önmagát a benne hívők között. Így vált lehetővé az, hogy mi valami keveset kapjunk az Ő természetéből. Ebből a figyelmes, tapintatos, önfeláldozó, önmagáról megfeledkezve mindig másoknak szolgáló isteni szeretetből.
Ez volt a célja a váltságnak, hogy kimentsen a biztos pusztulásból, és felkínáljon egy egészen új természetet. Kell-e ez nekünk? Aki megkívánja tőle, aki megnyitja magát Őelőtte, az kaphatja tőle ezt az ajándékot. Ő nem ezt vagy azt akar nekünk adni, önmagát akarja adni. Önmagát áldozta fel a kereszten. Akinek Ő kell, a kereszten meghalt és harmadik napon dicsőségesen feltámadott ma is élő és uralkodó Krisztus kell, annak a megromlott természete megváltozik. Új természetet kap, áldássá lehet másoknak, és üdvössége, örök élete lesz.
Valaki egyszer azt mondta, hogy a megterített úrasztala fölé láthatatlan betűkkel mindig ki van írva ez a két szó: csak bűnösöknek.
Aki úgy találja, hogy híjával van ezeknek a jézusi tulajdonságoknak, de szeretne ezekből kapni, és ezzel a bűnbánattal jön az úrasztalához, az mondja el most majd, hogy minek van híjával, miben szeretne Jézushoz hasonlítani, és adjon hálát azért, hogy neki semmi nem volt drága, hogy megfizesse ennek az árát. Ezért kaphatjuk mi ingyen, ajándékképpen, kegyelemből.
Kapcsolódó hírek:
Útmutató magyarázat,,( Szombat )
Szép estét
Napi evangélium ( Szombat )
Süketeknek vissza adta halást,,