Ne pironkodj, mert nem ér gyalázat! (Ézs 54,4a)

Ha azonban valaki mint keresztyén szenved, ne szégyenkezzék, hanem dicsõítse Istent ezzel a névvel. (1Pt 4,16)

Olvasmányok: Lk 18,31-43 és Mk 14,43-52

Mert ilyen fõpap illet vala minket, szent, ártatlan, szeplõtelen, a bûnösöktõl elválasztott és aki az egeknél magasságosabb lõn. Akinek nincs szüksége, mint a fõpapoknak, hogy napról-napra elõbb a saját bûneiért vigyen áldozatot, azután a népéiért, mert ezt egyszer megcselekedte, maga-magát megáldozván.
Zsidókhoz írott levél 7, 26-27.

Krisztus egyszeri áldozata mindörökre érvényes s mi üdvözülünk, mert hiszünk benne. Aki valami egyebet is melléje állít ennek az áldozatnak, istenkáromlást cselekszik. Mert csak egyetlen áldozat van: Az, amelyet Krisztus mutatott be halálában bûntõl való örök tisztulásunkra. S mert szenvedése betelt s az áldozat végbement, immár megkezdõdött a dicsõsége. A kereszten bizony eltûnt a dicsõsége, jóhíre és csodatévõ hatalma. Még akiket megsegített, azok is kételkedni kezdtek, hogy vajjon csodáit Isten erejébõl cselekedte-e, vagy az ördögébõl. A saját lelke is elfogyatkozott és a halál erõt vesz rajta. Hogy az áldozat csakugyan az legyen, vérét kell venni. A Bárányt leölik. Az áldozat vérbe kerül. De a nagy tusa nem tart örökké.
Utána Krisztus Isten jobbján ítéletre ül. Mikor mindenki azt hiszi, hogy vége, akkor kezd el igazán örökké uralkodni. Közbenjár és könyörög értünk az Atyánál. Ítélet zuhan ránk s érezzük, hogy Isten haragszik bûneinkért. Senki se segíthet rajtunk, csak a magát feláldozó Krisztus, aki így kérleli értünk az Atyát: Atyám, olyan gyarló ez a bûnös ember s úgy gyötrõdik nagy szorongásában. Ajándékozd õt nekem, aki eleget tettem érte. Nézd az én örökkévaló áldozatomban van a bizodalma.
De aki ettõl az áldozattól valami másfelé hajlik, - az menthetetlen!

Jézus, ki étünk szenvedtél,
Hogy éljünk, halálra mentél:
Néked, néked
Szívbõl hálát adunk,
Holtig, holtig
Híveid maradunk.

A fenti igék az evangélikus bibliaolvasó Útmutatóból származnak.

Lelki útravalónk az Északi Egyházkerület lelkészei által szerkesztett IgeIdő c. kötetből való.