Az Úr õrzi a jövevényeket, támogatja az árvát és az özvegyet. (Zsolt 146,9)

Tiszta és szeplõtlen kegyesség az Isten és Atya elõtt ez: meglátogatni az árvákat és az özvegyeket nyomorúságukban, és tisztán megõrizni az embernek önmagát a világtól. (Jak 1,27)

Olvasmányok: 2Móz 23,10-16 és Jób 5,17-27

Október 19.

"Tiszta és szeplõtlen kegyesség az Isten és Atya elõtt ez: meglátogatni az árvákat és az özvegyeket nyomorúságukban, és tisztán megõrizni az embernek önmagát a világtól." (Jak 1,27)

Kutyámmal éveken keresztül ugyanazon az útvonalon sétáltunk. A templom mellett volt egy háromméteres szakasz - a járdát a parktól elválasztó padka -, ami valamiért különleges helyen szerepelt a kis állat szívében. Bár választhatta volna a járdát éppen úgy, mint a park füvét, de õ következetesen mindennap a padkán egyensúlyozott. A csúszós gránitköveken általában megcsúszott, ilyenkor gyorsan próbált korrigálni, csetlett-botlott. Néha azonban sikerült végigmennie a padkán, és ilyenkor látszott rajta a büszkeség: megcsináltam, képes voltam rá, sikerült.
Jakab levelével kapcsolatban nekem nincsenek ilyen büszke élményeim. Csak a padkáról való lecsúszás maradt. Tisztán megõrizni az embernek önmagát a világtól. Talán mégiscsak szerzetesnek kellene beállni, és egész nap másra sem figyelni, csak arra, hogy valóban tisztán õrizzem meg magamat. Bár éppen szerzetes unokabátyám szerint még nekik sem megy. De akkor hogyan?
A kutya hosszú éveken keresztül gyakorolt, mindig újra és újra, míg végül sikerült elérnie a célját.
Szerintem nekünk is gyakorolnunk kellene. Nem az árvák és özvegyek meglátogatására gondolok, ezek csak a külsõ jelek. Jelei annak, hogy jó úton járok, amikor belülrõl fakadó örömmel megyek ezekre az utakra, amikor nem kényszer, nem azért, mert kell, mert elvárják. De ezt az állapotot el is kell érni.
Ha Jakab levelét olvassuk, egyvalamit világosan látnunk kell. Jakab az elejétõl kezdve arról beszél, hogy az Isten igéjére figyelõ ember juthat csak el oda, hogy tisztán megõrizze magát a világtól. "Legyetek az igének cselekvõi, ne csupán hallgatói" - mondja a 22. versben. A gyakorlás tehát azt jelenti, hogy gyakorolnunk kell magunkat az ige "használatában". Hogy ne csupán hallgassuk, hanem meg is halljuk az igét. Amikor a fülünktõl elér az agyunkig, akkor pedig engedni kell a szívünkbe, hogy ott is elvégezze a szükséges folyamatokat, de még itt sem állhat meg, hanem tovább kell mennie, a kezünkbe, lábunkba, amelyek aztán az ige hatására maguktól mozdulnak, és maguk találnak rá, és maradnak meg vagy éppen térnek vissza újra és újra arra a szûk, csúszós, de a mennyei hazába vezetõ padkára. Mindehhez viszont gyakorlás kell. Gyakorolni magunkat az ige használatában: csak így õrizheti meg az ember önmagát a világtól.

A fenti igék az evangélikus bibliaolvasó Útmutatóból származnak.

Lelki útravalónk az Északi Egyházkerület lelkészei által szerkesztett IgeIdő c. kötetből való.