2020. január 6. – Hétfő, Urunk megjelenése (Vízkereszt)

Evangélium

Amikor Heródes király idejében Jézus megszületett a judeai Betlehemben, íme, napkeletről bölcsek jöttek Jeruzsálembe, és tudakolták: „Hol van a zsidók újszülött királya? Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy hódoljunk előtte.” Meghallotta ezt Heródes király és megrémült, s vele egész Jeruzsálem. Összehívatta a főpapokat és a nép írástudóit, és megkérdezte tőlük, hogy hol kell születnie a Messiásnak. Azok így válaszoltak: „A judeai Betlehemben, mert ezt írja a próféta: Te, Betlehem, Juda földje, bizony nem vagy a legkisebb Juda nemzetségei között, mert belőled jő ki a fejedelem, aki pásztora lesz népemnek, Izraelnek.” Erre Heródes titokban magához hívatta a bölcseket és pontosan megtudakolta tőlük a csillag megjelenésének idejét. Aztán ezzel küldte őket Betlehembe: „Menjetek, tudakozódjatok szorgalmasan a gyermek felől, és ha megtaláljátok, jelentsétek nekem. Én is elmegyek, hogy hódoljak előtte!”
Ők pedig, miután meghallgatták a királyt, elindultak. És lám, a csillag, amelyet napkeleten láttak, előttük járt, míg meg nem állapodott a ház fölött, ahol a Gyermek volt. A csillagot meglátva nagyon megörültek. Bementek a házba, és ott látták a Gyermeket anyjával, Máriával. Földre borulva hódoltak előtte, majd kinyitották kincseszsákjaikat, és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát. Mivel álmukban utasítást kaptak, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza országukba.
Mt 2,1-12

Elmélkedés

Megváltónk és Üdvözítőnk
Sok keresztény ember lehorgonyoz a betlehemi jászol előtt. Számukra a legszebb vallási élmény a karácsony, a szeretet ünnepe, ezért úgy gondolják, hogy életük hajója megállhat, innen már nem kell tovább indulniuk. Megelégednek a karácsonyfák gyönyörű látványával, olykor hiányolják a havat, ha éppen nincs fehér karácsony, de ennél több nem hiányzik nekik. Örülnek annak, hogy az ünnepnapok idején nem kell munkába menniük, jobb esetben elsétálnak gyermekeikkel vagy unokáikkal a templomba, hogy megnézzék a betlehemet. A gyermeki lelkületből, amit Jézus többször is ajánl követőinek, ha több nem is, de annyi azért megmaradt bennük, hogy felnőttként is szívesen, hosszasan és elérzékenyülten nézegetik a jászolban fekvő Kisjézust. De ezen a ponton a legszívesebben megállnának, megállítanák az időt, végleg lehorgonyoznának. Miért is eveznének mélyebb vizekre? Miért is hajóznának a kereszthordozás, az áldozatvállalás vizeire? Az ilyen emberek valójában megtagadják önmaguktól a lelki fejlődés gyümölcseit, Jézust pedig örök gyermekségre ítélik. Mintha csak azt mondanák a betlehemi kisdednek: „Maradj csak mindig gyermek! Nem kell felnőnöd, mert még komoly erkölcsi igazságokat mondanál nekünk, amelyeket nem szívesen tartunk meg! Nem kell neked szenvedned és meghalnod a kereszten, mert még a végén tőlünk is hasonló önfeláldozást kívánnál!”
Talán érezzük és értjük, hogy mennyire komolytalan ez a gondolkodás a keresztény élettel kapcsolatban. És talán értjük azt is, hogy a mai napon ünnepelt napkeleti bölcsek a betlehemi kisded jövőjére, felnőtt korára, életének beteljesedésére irányítják a figyelmünket. Aki most még gyenge gyermekként fekszik a jászolban, valójában a világmindenség királya és az egész világ Ura, ő az Isten Fia, ő a szenvedést és a halált önként vállaló Megváltó. Ezekre a most még láthatatlan titkokra utalnak a bölcsek ajándékai. Az arany a királynak szól, a tömjén az istenségét hirdeti, a mirha pedig utalás a szenvedésére és halálára.
Talán érezzük és értjük, hogy nem mondogathatjuk örökké a szent Istennek, hogy aludj csak nyugodtan! Nem kívánhatjuk tőle, hogy jövő karácsonyig aludjon és lehetőleg ne zavarjon minket évközben! Nem énekelhetjük neki örökké, hogy küldjön rá álmot a nagy ég és aludjon tovább a szent Fiú, hiszen ennél még sokak karácsonyi slágere, a Csendes éj című dal is több igazságot fogalmaz meg. Vízkereszt napja, a napkeleti bölcsek ünnepe felébreszt minket a karácsonyi nosztalgiázásból. Ez a nap felnyitja szemünket, hogy a Kisjézusban ne csak egy gyermeket lássunk, hanem meglássuk benne a megváltót és az üdvözítőt, Megváltónkat és Üdvözítőnket. Igen, neki köszönhetem, hogy megszabadulhatok a bűntől és neki köszönhetem, hogy az üdvösségre juthatok. De ehhez fel kell szednem a horgonyt, ki kell eveznem a mély vízre, ahol valóban veszélyek fenyegetnek. A kísértések, a könnyelműség, a felelőtlenség veszélyei. De e veszélyek közepette sem vagyok egyedül, mert az Úr nem hagy magamra, nem hagyja el életem hajóját. Utunk során biztosan észre fogjuk venni, hogy az egykori Gyermek, a kisded Jézus felnőtt és közben mi is felnőttünk, lelkileg fejlődtünk. Ne ítéljük se őt, se önmagunkat örök gyermekségre! A gyermeki lelkület, az Istenre való ráhagyatkozás, az Istenben való gyermeki bizalom és a neki való engedelmesség nagyon fontos, de nem megállást, nem lehorgonyzást jelent, hanem szüntelen haladást és fejlődést.