2020. május 12. – Kedd

Evangélium

Az utolsó vacsorán mondott beszédében Jézus így szólt tanítványaihoz: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom, ahogy a világ adja nektek. Ne nyugtalankodjék szívetek, és ne csüggedjen! Hiszen hallottátok, hogy azt mondtam: Elmegyek, de visszajövök hozzátok. Ha szeretnétek engem, örülnétek annak, hogy az Atyához megyek, mert az Atya nagyobb nálam. Előre megmondtam nektek, mielőtt megtörténnék, hogy ha majd bekövetkezik, higgyetek. Már nem sokat beszélek veletek, mert jön a világ fejedelme. Rajtam ugyan nincs hatalma; hogy azonban megtudja a világ, hogy szeretem az Atyát: úgy cselekszem, amint az Atya meghagyta nekem.”
Jn 14,27-31a

Elmélkedés

Búcsúbeszédének abban a részében, amit a mai napon olvasunk az evangéliumban, Jézus a békességről beszél, mint olyan ajándékról, amely távozása után is eltölti tanítványait. Előre látja, hogy tanítványai számára milyen fájdalmas lesz az ő távozása. Sokan talán azt gondolják, hogy a békesség az egy nyugalmi állapot, amikor nem zavar, nem háborgat bennünket semmi, akkor van békesség a szívünkben, amikor félrevonulunk a világtól, az emberektől. Ez is a békességnek egy szintje, de Jézus ennél sokkal többet kínál. Az általa adott békesség az Istennel való kapcsolat.
Amikor rátalálunk Istenre, akkor megszűnik szívünk nyugtalansága. Amikor meghalljuk az ő hozzánk szóló szavát, akkor megszűnik szívünk nyugtalan keresése, mert rátaláltunk az igazság szavára. Amikor Isten szeretete megérint minket, akkor elmúlik az egyedüllét és a magányosság nyugtalansága. Amikor Isten közli velünk szándékát és küldetést ad nekünk, akkor megszűnik az a nyugtalanság, amelyet a céltalan élet veszélye kelt bennünk. Amikor Isten felragyogtatja számunkra a mennyet, mint végső célt, akkor eltűnik elménkből az a nyugtalanító gondolat, hogy életünk teljesen megsemmisül a halállal.
Íme, emberi nyugtalanságunk helyébe ezt a békességet, ezt a lelki megnyugvást adja nekünk Isten.