2017. június 13. – Kedd

Jézus így tanított a hegyi beszédben: „Ti vagytok a föld sója. De ha a só ízét veszti, mivel sózzák meg? Nem való az egyébre, mint hogy kidobják, s eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. Lámpát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá rejtsék, hanem a lámpatartóra teszik, hogy világítson mindenkinek a házban. Úgy világítson a ti világosságtok az emberek előtt, hogy látva jótetteiteket, magasztalják mennyei Atyátokat!”

Mt 5,13-16

Elmélkedés:

A mai evangéliumban Jézus két hasonlatot mond arról, hogy tanítványainak hivatása a világhoz szól. A föld sójának és a világ világosságának nevezi követőit. A só ízesítő, tartósító és tisztító hatású. A fény pedig éltető erejű. Bár Jézus kijelentő mondatot használ mindkét esetben, mindnyájan érezzük a kijelentések felszólító értelmét: legyetek a föld sója és legyetek a világ világossága! 
Jézus tanítványaként úgy tudom ízessé tenni a világot, hogy tanúskodom Isten jelenlétéről és szeretetéről az emberek előtt. Szükségünk van Istenre, mint a fényre, amely nélkül nem tudunk élni. A fény hasonlat ugyanakkor az önteltség és a gőg elkerülésére is figyelmeztet minket, hiszen nem mi magunk vagyunk a fény forrása, hanem Krisztus, aki a világ világosságának nevezi magát. Az ő fényét kell továbbadnunk, hogy a hit és a szeretet ragyogja be minden ember életét. 
„Úgy világítson a ti világosságtok az emberek előtt, hogy látva jótetteiteket, magasztalják mennyei Atyátokat!” – olvassuk Jézus szavait. A fény nem önmagát világítja meg, hanem önmagán kívül minden mást láthatóvá tesz. Keresztény jócselekedeteinket ne a magunk dicsőségére tegyük, ne elismerést várjunk az emberektől, hanem tegyük úgy, hogy mi magunk észrevétlenek maradunk, csak maga a tett marad mögöttünk, ami már nem ránk, hanem az Istenre irányítja a figyelmet. Minden jóságot, amit az embereknek adni tudunk, mi is Istentől kapjuk.