2019. május 31. – Péntek

Evangélium

Búcsúbeszédében Jézus így szólt tanítványaihoz: Bizony, bizony, mondom nektek: ti majd sírtok és jajgattok, a világ azonban örülni fog. Ti szomorkodtok, de szomorúságtok örömre fordul. Az asszony is, amikor szül, szomorkodik, mert eljött az ő órája; de amikor megszülte gyermekét, már nem emlékszik gyötrelmeire, mert örül, hogy ember született a világra. Így ti is most szomorkodtok ugyan, de majd viszontlátlak titeket. Akkor örülni fog szívetek, és örömeteket senki sem veszi el többé tőletek. Azon a napon már nem lesz több kérdeznivalótok tőlem. 
Jn 16,20-23a

Elmélkedés

A félelem és a remény érzése jár át bennünket minden búcsúzás alkalmával. Félünk attól, hogy talán soha többé nem találkozunk azzal, akitől elbúcsúzunk, ugyanakkor reménykedünk is, hogy hamarosan viszontlátjuk őt. Félve, aggodalommal a szívünkben tekintünk arra az időre, amikor távol van tőlünk az, akit szeretünk, ugyanakkor örömmel várjuk azt az időt, amikor már újra együtt lehetünk vele. A másik személy elengedése, akár hosszabb, akár rövidebb útra indul, a szeretet jele. Meghagyom szabadságát, nem láncolom magamhoz, elismerem, hogy önálló személyiség. Engedem, hogy a maga útját járja, szabadon cselekedjen, teljesítse hivatását, küldetését. S közben visszavárom, mert hiszem, hogy Isten egymásnak teremtett minket. 
Jézus tanítványaiban is e kettős érzést fedezzük fel, amikor Mesterük búcsút vesz tőlük mennybemenetele előtt, s az Úr jól ismeri érzéseiket. Szavai bátorítást jelentenek a tanítványoknak: „szomorkodtok, de szomorúságtok örömre fordul.” Jézus tudja, hogy földi küldetése befejeződött, teljesítette mindazt, amiért a világba jött, a megváltás művét. Most vissza kell térnie az Atyához, akitől jött. Távozása szomorúságot ébreszt azokban, akik hozzá szorosan kötődtek, de megnyugvás ébred bennük, ha arra gondolnak, hogy az Úr távozása visszatérés az Atyához, visszatérés a mennybe, ahová bennünket is vár.