2020. december 25. – Urunk születése – Karácsony

Evangélium

Miután az angyalok visszatértek a mennybe, a pásztorok így biztatták egymást: „Menjünk hát Betlehembe, nézzük meg a történteket, amelyeket az Úr hírül adott nekünk!” El is mentek sietve, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő Kisdedet. Miután látták, elbeszélték mindazt, amit már korábban megtudtak a Gyermekről. Aki csak hallotta, csodálkozott a pásztorok elbeszélésén. Mária pedig szívébe véste szavaikat, és gyakran elgondolkodott rajtuk. A pásztorok ezután hazatértek. Dicsérték és magasztalták Istent mindazért, amit láttak és hallottak, pontosan úgy, amint előre megmondták nekik.
Lk 2,15-20

Elmélkedés

A csodálkozás ideje
Ilyentájt karácsonykor, az újságokban és az internetes honlapokon, de még az akciós árukatalógusokban is gyakran látunk olyan fényképeket a cikkek vagy a csokimikulás mellett, amelyeken egy karácsonyfára rácsodálkozó gyermek arca látható. Bizonyára mindenki számára ismerős a kép, a szülők és a nagyszülők minden évben látnak ilyet, amikor gyermekük vagy unokájuk bemehet végre az addig lezárt szobába és megpillantja az aktuális karácsonyfát, meg persze alatta az ajándékokat. Egyesek talán a családi fotóalbumokban is őriznek ilyen képeket.
A csodálkozó gyermeki tekintet magunk elé idézésével nem érzelgős meghatottságot szeretnék ébreszteni, hiszen ilyentájt bőven van mosoly és könny az arcokon, mosoly a gyermekekén, könny az idősebbekén, akik boldog gyermekéveikre emlékeznek.
A csodálkozó gyermeki tekintetre gondolva érdemes eltűnődni: Milyen a mi tekintetünk? Mi tükröződik tekintetünkben? Mit látnak mások a tekintetünkben, a szemünkben? Mit sugároz az arcunk? Tudás utáni vágy, tapasztalat, vizsgálódás, bírálat, bizalom, csalódottság, nyugtalanság és nyugalom, bizonytalanság és magabiztosság, harag és szeretet, félelem és bátorság, közömbösség és érdeklődés, felelőtlenség és felelősségtudat, mind-mind olyan érzések, amelyek kiülnek arcunkra, s ha valaki kellő figyelemmel néz ránk, rögtön megérti, hogy mi van az arcunk mögött, mi van a szívünkben és lelkünkben.
A csodálkozás, a dolgokra való rácsodálkozás az ember alapvető kincse. Nem csak a gyermekeké, hanem a felnőtteké és az időseké is. Persze egy idő után már nem nagyon csodálkozunk a karácsonyfán, láttunk már ilyet, legfeljebb a díszek színe volt más korábban. A 90 éves nagymama sem csodálkozik az ajándékba kapott Szűz Mária szobrocskán, van már belőle tucatnyi. Amit megszoktunk, amivel találkoztuk már korábban, s ami nem hordoz magában újdonságot, azon már nem csodálkozunk.
A betlehem, a jászol viszont kivétel. Minden évben látjuk, de mégis mindig új fényben ragyog. Rácsodálkozunk újra és újra. De nem is a betlehemi házikó, nem a jászol vagy annak díszes, fényben úszó környezete az, ami kiváltja csodálkozásunkat, hanem a gyermek. A jászolban fekvő újszülött gyermek. A gyermek, akinek tekintetéből Isten néz ránk. Rácsodálkozunk, mert nem emberi dolgot, hanem isteni csodát látunk. Hisszük, hogy a jászol szalmáján fekvő gyermek valóságos ember és valóságos Isten. Igazán csak az isteni dolgokra érdemes rácsodálkoznunk. Isten mindig tud nekünk meglepetést okozni, tud újat mutatni. Olyat, amin minden évben elcsodálkozunk.
A karácsony reggeli szentmise, a pásztorok miséjének evangéliuma egyszerű, csodálkozó emberekről szól. A betlehemi pásztorok éjnek idején csodálkozva hallgatták az angyalok énekét, akik hírül adták nekik a Megváltó születését. Csodálkoztak a híren és azon is, hogy ők tudták meg elsőként. Útközben bizonyára csodálkozva beszélgettek egymással arról, hogy a prófétai jövendölés éppen az ő idejükben, az ő életükben teljesedett be. Aztán pedig a szegényes betlehemi istállóhoz érkezve csodálkozva látták, hogy a hír igaz, előttük fekszik a jászolban a világ Megváltója. Akik ott voltak, szintén „csodálkozva hallgatták”, amit a pásztorok mondtak.
A karácsony a csodálkozás ideje. Isten emberré lett. Érdemes elgondolkodnunk ezen, érdemes szemlélnünk ezt az isteni titkot, érdemes rácsodálkoznunk a betlehemi Gyermekre.