2021. április 7. – Szerda

Evangélium

Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira) fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük, és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: „Milyen dolgokról beszélgettetek egymással útközben?” Erre szomorúan megálltak, és egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: „Te vagy talán az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a napokban?” Ő megkérdezte: „Miért, mi történt?”
Azok ezt felelték: „A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta, hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt magát azonban nem látták.”
Jézus erre így szólt: „Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?” Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap.” Betért tehát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták egymásnak: „Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és kifejtette az írásokat?” Még abban az órában útra keltek és visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és társaikat. Azok ezzel fogadták őket: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.
Lk 24,13-35

Elmélkedés

Az emmauszi tanítványok története arra szolgál, hogy vezessen minket kételkedéseink, szomorúságunk vagy akár keserű csalódásaink hosszú útján, hogy aztán ennek az útnak egy pontján megerősítve hitünket, örömet ébresztve szívünkben és visszaadva reményünket, fordulatot hozzon életünkbe.
Az isteni vándor akkor is társunk és vezetőnk, amikor mi nem ismerjük fel vagy idegennek nézzük őt. Akkor is tanít bennünket, ha pillanatnyilag azt sem tudjuk, hogy ki közvetíti számunkra az igazságokat. Akkor is képes lángra lobbantani a szívünket és lelkesíteni bennünket, ha minden gondolatunkra rátelepszik a csalódottság. Akkor is be szeretne lépni otthonunkba, ha éppen úgy tesz, mintha tovább akarna menni. Akkor is leül mellénk az asztalhoz, ha mi azt sem tudjuk, hogy igazából ki a mi vendégünk. Akkor mutat számunkra egyértelmű jelet, amikor egyáltalán nem számítunk rá. Akkor fedi fel előttünk személyének titkát, amikor a szívünk már képes befogadni ezt a titkot. És úgy fordít vissza minket utunkon, pontosabban úgy indít el minket egy új úton, hogy még szavakra sincs szüksége.
A két tanítvány útja nem ér véget Emmauszban. A kenyértörés pillanata és a felismerés élménye újra elindítja őket, hogy visszamenjenek Jeruzsálembe, a többi tanítványhoz, és tanúságot tegyenek előttük a feltámadt Krisztussal való találkozásukról. Induljunk mi is a tanúságtétel útján!