2018. április 4. - Szerda

   Húsvétvasárnap ketten a tanítványok közül egy Emmausz nevű faluba
   mentek, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumra (két-három óra járásnyira)
   fekszik. Útközben megbeszélték egymás között mindazt, ami történt. Míg
   beszélgettek és vitatkoztak, egyszerre maga Jézus közeledett feléjük,
   és hozzájuk szegődött. Ők azonban nem ismerték meg őt, mert látásukban
   akadályozva voltak. Jézus megkérdezte őket: "Milyen dolgokról
   beszélgettetek egymással útközben?" Erre szomorúan megálltak, és
   egyikük, akit Kleofásnak hívtak, ezt válaszolta neki: "Te vagy talán az
   egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudja, mi történt ott ezekben a
   napokban?" Ő megkérdezte: "Miért, mi történt?"
   Azok ezt felelték: "A názáreti Jézus esete, aki szóban és tettben nagy
   hatású próféta volt Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és
   elöljáróink kiszolgáltatták őt, hogy halálra ítéljék, és keresztre
   feszítsék. Pedig mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt. Azóta,
   hogy ezek történtek, már három nap telt el, és néhány hozzánk tartozó
   asszony megzavart bennünket. Hajnalban a sírnál voltak, de nem találták
   ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek
   meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek
   a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták, őt
   magát azonban nem látták."
   Jézus erre így szólt: "Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek!
   Képtelenek vagytok hinni abban, amit a próféták jövendöltek! Hát nem
   ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?"
   Azután Mózesen kezdve valamennyi prófétából megmagyarázta, ami az
   írásokban őróla szól. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy
   tett, mintha tovább akarna menni. De azok marasztalták és kérték:
   "Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben már a nap." Betért tehát,
   hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret,
   áldást mondott, megtörte, és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a
   szemük, és fölismerték. De ő eltűnt előlük. Akkor azt mondták
   egymásnak: "Ugye lángolt a szívünk, amikor útközben beszélt hozzánk, és
   kifejtette az írásokat?" Még abban az órában útra keltek és
   visszatértek Jeruzsálembe. Ott egybegyűlve találták a tizenegyet és
   társaikat. Azok ezzel fogadták őket: "Valóban feltámadt az Úr, és
   megjelent Simonnak!" Erre ők is elbeszélték, mi történt az úton, és
   hogyan ismerték fel Jézust a kenyértörésben.
   Lk 24,13-35
   Elmélkedés:
   Az emmauszi tanítványok esetében is megfigyelhetjük, hogy nem azonnal,
   hanem fokozatosan jutnak el a felismerésre és a hitre. Órákon át együtt
   vannak Jézussal, aki melléjük szegődik az Emmausz felé vezető úton.
   Órákon keresztül hallgatják őt, amint magyarázza a szenvedő messiásról
   szóló jövendöléseket, mégsem ismerik fel, hogy az Úr az útitársuk.
   Később ők maguk mondják, hogy lángolt a szívük miközben hallgatták őt,
   időközben megszűnik már csalódottságuk és reménytelenségük, mégis
   mindvégig idegennek tartják azt, aki velük halad.
   Aztán amikor hívásukra az "idegen" betér otthonukba és asztalhoz ül
   velük, akkor történik a fordulat. Jézus úgy veszi a kezébe és úgy töri
   meg a kenyeret, ahogyan arra senki más nem képes. Egy "idegen" nem
   tudja így megtörni a kenyeret. A mozdulat olyannyira sajátos, hogy
   ennek hatására felnyílik a szemük és felismerik a Feltámadottat.
   A két tanítvány esetét olvasva végigizgulom a történetet és szüntelenül
   csak arra gondolok, hogy mikor fogják már végre felismerni Jézust? De
   hiába siettetném az eseményeket, mindenkinek végig kell járnia a maga
   útját. Nekem is. A két emmauszi tanítvány nem találja egyik pillanatról
   a másikra magát otthonában, az asztalnál, hanem végig kell járniuk a
   saját útjukat. Nekem is végig kell járnom a saját utamat, hogy eljussak
   a hitre.