2016. november 6. – Évközi 32. vasárnap

Abban az időben Jézus ezeket mondta a szadduceusoknak, akik azt tartják, hogy nincs feltámadás: „A világ fiai nősülnek és férjhez mennek. Akik pedig méltók rá, hogy eljussanak a másik világba és a halálból való feltámadásra, nem nősülnek, s nem is mennek férjhez. Hiszen már meg se halhatnak többé, mert az angyalokhoz hasonlítanak, és az Istennek a fiai, mert feltámadtak.
Arról, hogy a halottak feltámadnak, már Mózes is beszélt a csipkebokorról szóló részben, ahol az Urat Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákob Istenének nevezi. Isten azonban nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él.”

Lk 20,27. 34-38

Elmélkedés:

Bepillantani a mennybe
Embernek lenni azt jelenti, hogy születésünk pillanatától állandóan úton vagyunk a halál felé. A gyermek ezt még nem tudja, nem gondol ilyesmire. Felnőve egyre többször találkozunk az elmúlással, a halállal. A teremtett dolgok nem létezhetnek örökké, életük elkezdődik az időben és egy idő után véget ér. Keserűen tör fel belőlünk a kérdés: azért születünk meg és azért élünk, hogy egyszer meghaljunk? Ez volna az élet célja? Mi értelme van így élnünk? E kérdések elvezetnek minket oda, hogy ne csak a láthatókra, hanem a láthatatlanokra is odafigyeljünk és felfedezzük lelkünket, a lelki valóságokat, lelkünk vágyát az el nem múló dolgok, az örökkévalók iránt.
A mai vasárnap evangéliumában a feltámadásról és a túlvilági életről olvasunk. Jézus a szadduceusok vallási csoportjához intézi szavait, akik nem hittek a feltámadásban. Ők úgy érveltek, hogy azért nincs feltámadás, mert a mózesi könyvekben nincs szó róla. Jézus Mózes személyét felidézve igyekszik meggyőzni őket, de szavai aligha találtak nyitott fülekre.
Keresztény emberként nekünk is vannak kérdéseink a feltámadással, a túlvilági léttel kapcsolatban. Ezek a kérdések nem jelentenek kételkedést a feltámadásban, vagy annak elutasítását, hanem szeretnénk legalább egy kis mértékig bizonyosságot szerezni a feltámadásról, nem elfelejtve, hogy a hit világába tartozik. Olyan jeleket keresünk világunkban, amelyek arra utalnak, hogy létezik a túlvilág. Először is azt érdemes észrevennünk, hogy Isten az élet barátja, minden élet neki köszönhető. Erre utal Jézus kijelentése is az evangéliumban: „Isten nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él.” Isten nem azért alkotta meg, teremtette meg a világot, hogy egyszer minden a semmibe hulljon, minden teremtménye megsemmisüljön. A teremtő Istentől, a szeretet Istenétől többet várunk, s valóban ő nem a megsemmisülés, hanem a megújulás, a beteljesedés felé vezeti a világot. Az ember újjáteremtése Isten megtestesülésével, emberré válásával megkezdődött. Isten azért küldte el Fiát a világba, hogy megváltsa és üdvözítse az embert. Jézus egész élete és halála értelmetlen volna, ha az ember sorsa a végső megsemmisülés lenne. Éppen Jézus feltámadása mutatja azt, hogy Isten üdvözítő terve nem értelmetlen.
A szentek életrajzában nagyon tanulságos lehet számunkra az, hogy ők hogyan várták a halált, pontosabban azt, ami utána következik. Közvetlenül a haláluk előtt mintha megláttak volna egy keveset abból a dicsőségből, boldogságból, örömből, ami a túlvilágon várja őket. Élményeik által mi is bepillantást nyerhetünk a mennybe. Lisieux-i Szent Teréz tüdőbajban halt meg, élete utolsó napjaiban nagy szenvedéseket okozott neki a levegővétel. Halálos ágya mellett ott voltak, együtt imádkoztak nővértársai. Nagy szenvedései közben Teréz egyszer csak felült ágyában, felnézett a feszületre és ezt mondta: Istenem, szeretlek. Néhány percig mosolyogva nézett, majd visszahanyatlott az ágyára és meghalt. Mi történhetett ebben a néhány percben? Nem tudjuk biztosan, de talán meglátott valamit a mennyei boldogságból.
A feltámadásban való hit éltet minket és felkészít bennünket az örök életre.