2020. február 9. – Évközi 5. vasárnap

Evangélium

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Ti vagytok a föld sója. De ha a só ízét veszti, mivel sózzák meg? Nem való az egyébre, mint hogy kidobják, s eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. Lámpát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá rejtsék, hanem a lámpatartóra teszik, hogy világítson mindenkinek a házban. Úgy világítson a ti világosságtok az emberek előtt, hogy látva jótetteiteket, magasztalják mennyei Atyátokat!”
Mt 5,13-16

Elmélkedés

Ahol fény van, ott élet van
Egy tanító történet szerint volt egyszer egy gyertya, kikerülvén a gyertyaöntő kezéből, rácsodálkozott saját szépségére. Létrejöttének első pillanataiban elhatározta, hogy őt nem fogják meggyújtani. Úgy gondolta, hogy karcsú és magas termetét nem fogják tönkretenni azzal, hogy elégetik, ezért elhatározta, hogy soha nem fog égni. Szándékát a többi gyertya hamar megtudta, ezért egy régi, már erősen megfogyatkozott gyertya igyekezett elmagyarázni neki, hogy a gyertyáknak az a lényegük, hogy égjenek, mert így tudnak világosságot adni. De az új gyertya erősködött, hogy nem akar elfogyni, ő mindig ugyanilyen szép szeretne maradni. Aztán egy másik gyertya próbálkozott. Magyarázta, hogy csak viasz és kanóc marad örökre, ha nem engedi, hogy meggyújtsák. Éppen akkor válik gyertyává, akkor tölti be rendeltetését, ha meggyújtják és világítani fog. A kis gyertya azonban ragaszkodott az elképzeléséhez: „Nem baj, ha sötétség lesz körülöttem, én akkor is olyan maradok, amilyen most vagyok.” Egy napon aztán arra ébredt, hogy egy születésnapi tortán találta magát s mire tiltakozni kezdett volna, már meg is gyújtották. Fénye egyre csak nőtt, egyre jobban beragyogta az őt néző gyermekek arcát. Örömüket és mosolyukat látva azonnal megértette, hogy az ő rendeltetése és hivatása az, hogy égjen és fényt adjon.
Ez az egyszerű történet megvilágítja Jézusnak a mai evangéliumban elhangzó mondását és keresztény hivatásunkat. Jézus azt mondja: „Ti vagytok a világ világossága. Lámpát sem azért gyújtanak, hogy a véka alá rejtsék, hanem a lámpatartóra teszik, hogy világítson mindenkinek a házban.” Szavait tanítványaihoz intézi és mindazokhoz, akik őt követik, hozzánk is. Amikor azonban emberi gyengeségemre és törékenységemre gondolok, akkor nehéz elhinnem, hogy én is világosság vagyok. Mintha csak azt mondanám: Én nem vagyok erre képes. Nem vagyok erre alkalmas. Én nem akarok égni. Ilyenkor olyan vagyok, mint a hivatását elfelejtő gyertya. A magam szépségében gyönyörködöm, örülök, hogy Krisztushoz tartozom, de ennél többet nem szeretnék, ne is várjon tőlem senki. Meg akarom őrizni jelenlegi életállapotomat, nem szeretnék továbblépni, nem szeretem az újdonságokat és kihívásokat. Ez a gondolkodásmód ellenkezik azzal, amit Isten ad nekünk hivatásként. Fény nélkül, világosság nélkül, a nap nélkül nem volna élet a földön. Egészen természetesnek tartjuk, hogy napközben világosság vesz minket körül, és este, a sötétedés után lámpát kapcsolunk, hogy világosság legyen körülöttünk. Áramszünet idején aztán megtapasztaljuk, hogy mennyire hiányzik a máskor természetesnek tartott világosság. A sötétben elbizonytalanodunk, elveszítjük tájékozódó képességünket, félelem tölt el minket. A sötétben rögtön keresni kezdünk valamit, amivel világítani lehet. S ilyenkor elég egyetlen kicsiny gyertyának is a fénye és máris megszűnik a sötétség.
Jézus ezt mondja magáról: „Én vagyok a világ világossága” (Jn 8,12). Ahol Krisztus jelen van, ott fény van. És ahol fény van, ott élet van. Ha mi Krisztus világosságában élünk és a hit fénye ragyogja be életünket, akkor képesek leszünk arra, hogy ezt a fényt továbbadjuk azoknak, akik sötétségben, a hitetlenség homályában vannak. Jézus kifejezetten arra kér minket, hogy ne rejtsük el a tőle kapott fényt. A hit és a szeretet megélésében és továbbadásában ismerhetjük fel hivatásunkat.