2021. június 27. – Évközi 13. vasárnap

Evangélium

Abban az időben: Amikor Jézus a bárkával ismét átkelt a túlsó partra, a tó partján nagy tömeg sereglett köréje. Ekkor odajött egy Jairus nevű férfi, a zsinagóga elöljárója, s mihelyt meglátta őt, a lába elé borult, és nagyon kérte: „Halálán van a lányom. Jöjj, tedd rá a kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen!” Erre ő elment vele. Nagy tömeg kísérte, és tolongott körülötte.
Volt ott egy asszony, aki már tizenkét éve vérfolyásban szenvedett. Sok orvos sokféle kellemetlen kezelésnek vetette alá: Mindenét rájuk költötte, de hasztalan, egyre rosszabbul lett. Hallott Jézusról, ezért átfurakodott a tömegen, és hátulról megérintette a ruháját. Így gondolkodott magában: „Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok.” És azonmód megszűnt a vérfolyása. Érezte testében, hogy meggyógyult bajából. Jézus nyomban észrevette, hogy erő ment ki belőle. Megfordult a tömegben, és megkérdezte: „Ki érintette meg a ruhámat?” Tanítványai ezt válaszolták: „Látod, hogy szorongat a tömeg, mégis azt kérdezed: Ki érintett meg?” De ő mégis körülnézett, hogy lássa, ki volt az. Az asszony félve, remegve előlépett – mert hisz tudta, hogy mi történt vele –, odaborult eléje, és őszintén bevallotta neki az igazságot. Ő így szólt hozzá: „Leányom, hited meggyógyított téged. Menj békével, és bajodtól megszabadulva légy egészséges!”
Még beszélt, amikor jöttek a zsinagóga elöljárójának házából és közölték: „Meghalt a lányod. Miért fárasztanád a Mestert?” A hír hallatára Jézus így bátorította a zsinagóga elöljáróját: „Ne félj, csak higgy!” Péteren, Jakabon és Jánoson, Jakab testvérén kívül senkinek sem engedte meg, hogy vele menjen. Amikor odaértek az elöljáró házához, nagy riadalmat, sok siratót és jajgatót látott. Bement és így szólt hozzájuk: „Mit lármáztok itt, miért sírtok? A gyermek nem halt meg, csak alszik.” Azok kinevették. Ő azonban mindenkit kiparancsolt, maga mellé vette a gyermek apját, anyját, s kísérőivel együtt bement (a helyiségbe), ahol a gyermek volt. Megfogta a kislány kezét, és azt mondta neki: „Talita kúm”, ami annyit jelent: „Kislány, mondom neked, kelj föl!” A kislány azonnal fölkelt, és járni kezdett. Tizenkét éves volt. Azok pedig magukon kívül voltak a csodálkozástól. De ő szigorúan meghagyta, hogy ezt a dolgot senki meg ne tudja. Azután szólt nekik, hogy adjanak enni a kislánynak.
Mk 5,21-43

Elmélkedés

Isten válasza
Két csodáról olvasunk a mai evangéliumban: a tizenkét éve vérfolyásban szenvedő asszony meggyógyításáról, valamint egy tizenkét esztendős, halott kislány feltámasztásáról. A két egymásba ágyazott történet közös eleme a hit. Jairusnak, a zsinagóga elöljárójának a hite, aki gyermeke, kislánya számára kér segítséget attól, aki az élet Ura, és a név szerint meg nem nevezett asszony hite, aki régóta tartó betegségéből szeretne megszabadulni annak segítségével, aki az élet, az egészséges élet ajándékozója.
Bánat és fájdalom van Jairus szívében. A legrosszabb, ami a szülőkkel történhet, a gyermekük elvesztése. Bárki, aki valaha is találkozott gyermeküket gyászoló szülőkkel, biztosan megérti ezt a szívet összetörő bánatot és fájdalmat. Nem tudjuk biztosan, hogy Jairus ismerte-e Jézust, vagy csak hallott róla és csodáiról. Nem tudjuk, hogy zsidó elöljáróként szimpatizált-e Jézussal vagy a zsidó törvények megszegőjét látta-e benne, mint más vallási vezetők. De eljutott arra a pontra, ahol mindez már nem számít. Haldokló gyermeke láttán félreteszi minden esetleges előítéletét. Jairus nem udvariaskodik, nem magyarázkodik, nem hivatkozik társadalmi tisztségére és feladatára, nem részletezi kislánya betegségét. A lehető legegyszerűbben közli Jézussal, hogy mi a bánata és mit szeretne kérni: „Halálán van a lányom. Jöjj, tedd rá a kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen!”
Érdemes odafigyelnünk arra, hogy hogyan adja elő kérését. Jairus odalép Jézushoz és „a lába elé borult.” Ebben a leborulásban az is benne van, hogy kifejezi tiszteletét az isteni hatalom, nagyság előtt, de lényegesebb az ő benső meghajlása, amely az alázatnak a kifejezése. Nem követelőzik, hanem alázatosan kész elfogadni azt, amit Jézus tenni fog. Ugyanez a lelkület, az alázatosság lelkülete jellemző az asszonyra is. Ő, amikor Jézus magához szólította, „odaborult eléje” és így vallotta be, hogy mit tett, miért érintette meg Jézus ruháját.
Mindkét esetnél megfigyelhetjük, hogy a csoda, a segítség a hit jutalmaként történik meg. A meggyógyult asszonyhoz így szól Jézus: „A hited meggyógyított téged.” Jól kell értenünk ezt a kijelentést! A csodát Jézus tette, az ő isteni erejének köszönhetően nyerte vissza egészségét az asszony, de mindennek feltétele volt a hit, az asszony hite. Az elöljárót, Jairust így bátorítja Jézus, amikor meghozzák a hírt, hogy beteg kislánya időközben meghalt: „Ne félj, csak higgy!” A hit tehát az ő esetében is a csodához tartozó fontos elemként jelenik meg. Hozzá kell tennünk, hogy szinte kivétel nélkül Jézus minden csodás gyógyításánál a hit feltétele a gyógyulásnak. Legyen szó vakokról, leprásokról, mozgásképtelen bénákról vagy más betegségben szenvedőkről, ők vagy hozzátartozóik mindig kifejezik hitüket és ezután történik meg a csoda. Az is igaz továbbá, hogy ezek a csodák sok esetben hitet ébresztenek az emberekben, akik látják azokat.
Mindig egy kicsit értetlenkedve állunk a szenvedés, a betegség és a halál előtt. Kérdéseink vannak, de úgy tűnik, Isten nem felel. Valóban nem felel Isten? Valóban nincs értelme a szenvedésnek és a halálnak? Isten egészen különleges módon válaszol kérdéseinkre. Isten Fia emberré lesz, s ezáltal kilép a halhatatlanság világából s belép a halandó világba. Az Atya elküldi Jézust. Egészen a születésétől, a betlehemi gyermekgyilkosságtól kezdve Jézus élete állandóan veszélyben forog, hiszen ellenségei többször is az életére törnek. A kereszten pedig Jézus vállalja a halált, mint minden ember sorsát, hogy megmutassa számunkra, hogy a halálon át vezet az út az örök életbe. Isten tehát Krisztus életével, megváltó halálával és feltámadásával válaszol kérdéseinkre. Nekünk ajándékozza az örök életet, hogy halandó földi sorsunk után eljuthassunk a halhatatlanságba, az örök életbe.