2021. július 4. – Évközi 14. vasárnap

Evangélium

Abban az időben: Jézus hazament Názáretbe. Tanítványai elkísérték. Amikor elérkezett a szombat napja, tanítani kezdett a zsinagógában. Sokan hallgatták, és csodálkozva mondogatták: „Honnét vette ezt? Miféle bölcsesség ez, amely neki adatott? És a csodák, amelyeket kezével véghezvisz! Nem az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon rokona? S ugye nővérei is itt élnek közöttünk:” És megbotránkoztak benne. Jézus erre megjegyezte: „Nem vetik meg a prófétát, csak a hazájában, rokonai körében, a saját házában.” Nem is tehetett ott csodát, csupán néhány beteget gyógyított meg, kézrátétellel. Maga is csodálkozott hitetlenségükön.
Mk 6,1-6

Elmélkedés

Hiszel Istenben?
Az evangélium befejező mondata szíven üt minket: Jézus „maga is csodálkozott hitetlenségükön.” A názáretiekről van szó, akik azt gondolták, hogy jól ismerik Jézust, de nem hittek abban, hogy az Isten küldötte, az Isten Fia. Jézus persze napjainkban is elcsodálkozna az emberek hitetlenségén sok helyütt a világon.
A templomi zenekarunk és énekkarunk egyik tagja szépen fuvolázik. A közeli város zenekarának is tagja, hetente jár próbákra. Egyszer meséli, hogy az ottani karmesterük azt a kérdést tette fel nekik a próba előtt, hogy hisznek-e Istenben? Szokatlan volt számára és a többi zenész számára is a kérdés. A templomi kórusban persze nem hangzik el ilyen kérdés, mert aki ott énekel vagy hangszeren játszik, az rendszeresen jár templomba, mégpedig nem formaságból vagy megszokásból, hanem azért, mert hívő. A városi zenekar vezetője azért tette fel a kérdést, mert egy olyan művet szeretett volna megtanítani, gyakoroltatni, amelyet egy buzgón vallásos zeneszerző írt. Megtetszett neki a darab és szerette volna, ha a fellépéseken ezt is elő tudnák adni. Jól érezte, hogy egy ilyen művet azok tudnak hitelesen előadni, akik maguk is hívők, mint a zeneszerző. A mi fuvolista lányunk volt az egyetlen, aki a nagy körbenézegetés közben válaszolt a kérdésre: „Természetesen. Igen, hiszek Istenben.” A karmester, aki maga sem volt rendszeres misére járó, ekkor könnyedén lemondott a kiválasztott darabról és helyette mást gyakoroltak.
Egy másik történet. Hittanóra után, hazafelé egy darabig együtt megyek az egyik tanulóval az utcán. Kérdezem tőle: Hiszel Istenben? „Igen, néha” – válaszolja. Csodálkozva nézek rá, ezért úgy érzi, hogy részletesebben is beszélnie kell a kérdésről. „Amikor súlyos beteg volt a nagymamám, akkor nem nagyon hittem benne, de amikor meggyógyult akkor igen. Amikor rossz jegyeket kapok, akkor nem nagyon, de amikor az atya a misén felmutatja a Szentostyát, akkor mindig azt érzem, hogy hiszek.” Mosolyogva örültem gyermeki hitén. A „néha” jó alap, lesz ez gyakrabban is – gondoltam magamban. Még lesz ideje megtanulni, megtapasztalni, hogy a pillanatnyilag számunkra rossz dolgokban is jelen van Isten.
Vannak, akik azt gondolják, hogy Isten túlságosan elfoglalt, mert sokat törődik „az ég madaraival és a mezők liliomaival”, meg a másik hétmilliárd emberrel a földön, csak éppen őrájuk nincs ideje. A hit ott kezdődik, hogy az ember észreveszi Isten szeretetét, gondoskodását és irgalmát. A hit ott kezdődik, ahol az emberi gondolkodás már nem képes továbblépni. A hit ott kezdődik, ahol már nem találunk emberi magyarázatokat. A hit ott kezdődik, ahol az emberileg megtehetőnél többre van szükség vagy több történik. A hit olyan helyre vezet, ahová csupán emberi erőnkkel nem jutnánk el soha. A hit az Istenhez vezető út. Emberi véges kicsinységünk és Isten végtelen nagysága között nem létezik más út, csak a hit útja.
Mit kér tőlünk Isten? Induljunk el a hit útján! Ne féljünk tovább haladni, ha egy időre nem látjuk, hogy hová vezet az út! Ne tekintsünk hátra, hanem haladjunk folyamatosan előre! Ne féljünk attól, hogy mekkora mélység lehet alattunk! Ne engedjük, hogy bárki is letérítsen minket erről az útról! Ne gondoljuk, hogy egyedül vagyunk! Higgyünk abban, hogy az út nem a semmibe visz! Higgyünk abban, hogy valaki vár az út végén!