2022. január 30. – Évközi 4. vasárnap

Evangélium

Abban az időben: Jézus beszélni kezdett a zsinagógában: „Ma beteljesedett az Írás, melyet az imént hallottatok.” Mindenki helyeselt neki, és csodálkozott a fönséges szavakon, amelyek ajkáról fakadtak. „De hát nem József fia ez?” – kérdezgették.
Ekkor így szólt hozzájuk: „Biztosan ezt a mondást szegezitek majd nekem: Orvos, gyógyítsd önmagadat! A nagy tetteket, amelyeket – mint hallottuk – Kafarnaumban végbevittél, tedd meg a hazádban is!” Majd így folytatta: „Bizony mondom nektek, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában. Igazán mondom nektek, sok özvegy élt Izraelben Illés idejében, amikor az ég három évre és hat hónapra bezárult, úgyhogy nagy éhínség támadt az egész földön. De közülük egyikhez sem kapott Illés küldetést, csak a szidoni Száreptában élő özvegyasszonyhoz. Ugyanígy Elizeus próféta korában is sok leprás élt Izraelben, s egyikük sem tisztult meg, csak a szíriai Namán.”
Ezt hallva, a zsinagógában mind haragra gerjedtek. Felugrottak, kiűzték őt a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák. De ő áthaladt közöttük, és eltávozott.
Lk 4,21-30

Elmélkedés

Ő az Üdvözítő
Az ószövetségi idők prófétáihoz hasonlóan Jézus is megtapasztalta annak sajnálatos igazságát, hogy „egy próféta sem kedves a maga hazájában.” Ezt az igazságot bátran ki is mondta a názáreti zsinagógában, minként erről a mai vasárnap evangéliumában olvasunk. A mondást tehát Jézus önmagára vonatkoztatja. Az ő életét és sorsát is a mennyei Atyától való küldetés határozta meg. Bár a nép ámulattal hallgatta tanítását, a vezetők részéről folyamatos ellenségeskedéssel találkozott. Mindennek ellenére hűségesen teljesítette küldetését a végsőkig, haláláig. A korábbi idők prófétái ugyanezt tapasztalták: a kezdeti lelkesedés után hamar jött az elutasítás. Jézus szavaival kapcsolatban azonnal észrevesszük, hogy nem csak saját sorsáról és nem csupán a múltról beszél, hanem a jövőről is, tanítványainak sorsáról. Krisztus követői sokszor élték át a visszautasítást és az üldözést. Az egyházellenes támadások célpontjai sok esetben az egyházi vezetők és a papok voltak. Bár a forrongó időkben egyesek a megalkuvást választották, mégis sokan még az életüket is feláldozták hitükért. Hűségesek maradtak a meghíváshoz, amely eldöntötte életük sorsát.
Szent Lukács evangélista úgy helyezi el írásában ezt az eseményt, mint amely megnyitja Jézus nyilvános működését. Beköszöntött az üdvösség ideje, eljött a messiási idő, Jézus személyében valósulnak meg a prófétai jövendölések. A hallgatóság csodálkozását az váltja ki, hogy egyértelműen kijelenti: az ő személyével és az ő személyében valósul meg mindez. A názáretiek, akiknek körében felnevelkedett, erre igazán nem számítottak. Ők csak az „ács fiának” gondolták Jézust, s mit sem tudtak arról, hogy ő a mennyei Atya küldötte. Hallottak már Jézus csodáiról, amiket más városokban, többek között a közeli Kafarnaumban tett, s most azt akarják, hogy az ő körükben is tegyen csodákat, amelyek imént mondott szavait, kijelentését igazolják. Jézus azonban nem tesz csodát, s nyilvánvalóan ez lehet az egyik oka a szembefordulásnak. A másik ok pedig az lehet, hogy Jézus olyan kijelentéseket tesz, amelyek arra utalnak, hogy az üdvösség nem csak Izrael népének szól, hanem a pogány népeknek is. A kezdetben barátságos fogadtatás után e kijelentések ellenséges hangulatot keltenek, s azt eredményezik, hogy Jézus életére törnek. Az emberek haragosan ugrottak fel és „kiűzték őt a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák.” Názáret valójában nem egy hegyre épült, hanem egy völgyben fekszik. Nem arról van itt szó, hogy Lukács evangélista téved, bár ez megbocsátható volna neki, hiszen antióchiai származású lévén nem ismerhette jól a galileai földrajzi viszonyokat. Jelen esetben szándékosnak tűnik az evangélista megfogalmazása: Jézust kivezetik a „városon kívülre”, „fel a hegyre.” Mindez előrevetíti Jézus sorsát, az ő végső elutasítását, amikor Jeruzsálemben életére törnek, halálra ítélik, kiviszik a városon kívülre, fel a Golgota hegyére, hogy keresztre feszítsék. Lukács tehát tudatosan fogalmazza meg így a názáreti esemény végét, előre jelezvén ezzel a Jézusra váró sorsot. Most azonban még nem tudják Jézust bántalmazni, mert nem jött el az ő ideje, s egyszerűen eltávozik.
Az Úr életének minden pillanata azt igazolja, hogy ő az Üdvözítő, tehát egyedül benne ismerhetjük fel az üdvösség közvetítőjét.