2017. március 19. – Nagyböjt 3. vasárnapja

Abban az időben: Jézus Szamaria egyik városába, Szikárba érkezett, közel ahhoz a földhöz, amelyet Jákob adott fiának, Józsefnek. Ott volt Jákob kútja. Mivel Jézus útközben elfáradt, leült a kútnál. Az idő dél felé járt. 
Közben odajött egy szamariai asszony, hogy vizet merítsen. Jézus megkérte: „Adj innom!” Tanítványai ugyanis elmentek a városba, hogy ennivalót vegyenek. Az asszony elcsodálkozott: „Hogyan kérhetsz te, zsidó létedre tőlem, szamariai asszonytól inni?” A zsidók ugyanis nem érintkeznek a szamaritánusokkal. 
Jézus így felelt: „Ha ismernéd Isten ajándékát, és tudnád, hogy ki mondja neked: Adj innom!, inkább te kérnéd őt, és ő élő vizet adna neked.” Az asszony ezt felelte: „Uram, hiszen vödröd sincs, a kút pedig mély. Honnan vennéd az élő vizet? Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál, aki nekünk ezt a kutat adta, amelyből ő maga is ivott, meg a fiai és az állatai?” 
Jézus erre megjegyezte: „Mindaz, aki ebből a vízből iszik, újra megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, nem szomjazik meg soha többé. Az a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.” Erre az asszony megkérte: „Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne legyek szomjas, és ne kelljen ide járnom vizet meríteni!” 
Jézus így szólt: „Menj, hívd a férjedet, és jöjj ide!” Az asszony ezt felelte: „Nincs is férjem!” Mire Jézus: „Jól mondod, hogy nincs férjed. Mert öt férjed volt, és akid most van, az sem a férjed. Ezt helyesen mondtad.” Ekkor így szólt az asszony: „Uram, látom, hogy próféta vagy! Atyáink ezen a hegyen imádták Istent, ti pedig azt mondjátok, hogy Jeruzsálem az a hely, ahol imádni kell őt.” 
Jézus ezt felelte: „Hidd el nekem, asszony, hogy eljön az óra, amikor az Atyát nem itt és nem is Jeruzsálemben fogjátok imádni. Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi pedig azt, akit ismerünk, hiszen az üdvösség a zsidóktól ered. De eljön az óra, sőt már itt is van, amikor az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát. Mert az Atya ilyen imádókat vár. Isten ugyanis Lélek, ezért akik őt imádják, lélekben és igazságban kell imádniuk.” Az asszony így szólt: „Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek. Ha majd eljön, ő tudtunkra ad mindent.” 
Erre Jézus kijelentette: „Én vagyok az, aki veled beszélek.” Tanítványai éppen visszaérkeztek, és meglepődtek, hogy asszonnyal beszélget. De nem kérdezte meg egyikük sem: „Mit akarsz tőle?”, vagy: „Miért beszélgetsz vele?” Az asszony pedig otthagyva korsóját, elsietett a városba és elmondta az embereknek: „Gyertek, nézzétek meg azt az embert, aki mindent elmondott, amit tettem! Lehet, hogy ő a Krisztus?” Ki is jöttek a városból, és odagyűltek köréje. Közben a tanítványok megkínálták őt: „Mester, egyél!” Jézus azonban ezt mondta nekik: „Van nekem olyan ételem, amelyről ti nem tudtok!” Erre a tanítványok kérdezgetni kezdték egymást: „Talán valaki hozott neki ennivalót?” De Jézus megmagyarázta: „Az én ételem az, hogy megtegyem annak akaratát, aki engem küldött, és hogy befejezzem az ő művét. Ugye, azt mondjátok: Még négy hónap, és itt az aratás. Íme, én azt mondom nektek: Emeljétek fel szemeteket és nézzétek a földeket, aranysárgák már, készek az aratásra. Az arató elnyeri most jutalmát: Begyűjti a termést az örök életre, hogy aki vetett, együtt örülhessen azzal, aki arat. Mert igaza van a közmondásnak: Az egyik vet, a másik arat. Én azért küldtelek titeket, hogy learassátok, amivel nem ti fáradtatok. Mások fáradoztak, ti pedig az ő munkájukba álltatok be.” 
Abból a városból, a szamaritánusok közül sokan hittek benne, mivel az asszony tanúsította: „Mindent elmondott, amit tettem.” Mikor azután kijöttek hozzá a szamaritánusok, megkérték őt, hogy maradjon náluk. Ott is maradt két napig. Ezután így szóltak az asszonyhoz: „Most már nem a te szavadra hiszünk. Hallottuk őt mi magunk is, és tudjuk, hogy valóban ő a világ Üdvözítője.”

Jn 4,5-42

Elmélkedés:

Otthagyott korsó 
Szent János evangéliumának egyik jellegzetessége az, hogy elsősorban nem a történésekre figyel, hanem Jézus kinyilatkoztatására, tanítására. A hosszas párbeszédek során az Úr fokozatosan feltárja beszélgetőtársa előtt a közölni akart igazságot. Jó példa erre a Nikodémussal folytatott beszélgetés a lelki újjászületésről (vö. Jn 3,1-12), a Mártával és Máriával való párbeszéd testvérük, Lázár feltámasztása előtt (vö. Jn 11,17-44) és a mai evangéliumi történet, Jézus találkozása a szamariai asszonnyal. Ha ez utóbbi találkozást úgy próbálnánk összefoglalni, hogy a beszélgetés során Jézus vezeti az asszonyt a hit útján, lekicsinyítenénk az ember szerepét a hit lépéseinek megtételében. Igaz, hogy a hit Isten ajándéka, neki köszönhetjük, ha eljutunk a hitre, de az is igaz, hogy az embernek el kell fogadnia, szívébe kell fogadnia ezt az ajándékot, mégpedig nem csak passzív elfogadásról van szó, hanem az ember folyamatos válaszáról a hit titkainak megismerése során. Helyesebb tehát, ha úgy foglaljuk össze a történet mondanivalóját, hogy Jézus fokozatosan kinyilatkoztatja önmagát, feltárja személyének és küldetésének titkát a szamariai asszony előtt, aki fokról fokra felismeri a feltárt igazságokat, elfogadja azokat, mintegy kortyonként iszik a kinyilatkoztatás forrásából és így jut el a hitre. 
Ezen előzetes megjegyzések után nézzük meg Jézus kinyilatkoztatásának és az asszony, illetve a városlakók hitre jutásának főbb lépéseit. A történet egy egyszerű kéréssel indul, Jézus inni kér az asszonytól Jákob kútjánál. Jézus egyáltalán nem foglalkozik az asszony csodálkozásával, miszerint egy zsidó férfi egy szamariai asszony segítségét kéri és vele beszélget, miként azzal sem foglalkozik majd, hogy visszatérvén tanítványai szintén elcsodálkoznak ezen, hanem az „élő vízre” tereli a szót, ami rögtön felkelti az asszony kíváncsiságát. Felébred benne a vágy, hogy ihasson az „élő víz” forrásából, bár ekkor még a testi szomjúságot oltó vízre gondol és nem a lelket megtisztító vízre. Ezt követően Jézus kijelentései alapján az asszony felismeri, hogy olyan személlyel beszélget, aki jól ismeri múltját, s ennek köszönhetően prófétának nevezi Jézust. A következő lépésben az asszony megvallja, hogy hisz az eljövendő Messiásban, amire Jézus kijelenti, hogy ő az. 
A párbeszédet a tanítványok megérkezése szakítja meg. Az asszony közben visszaindul a városba, még korsóját is otthagyja, tehát nem visz vizet magával, pedig azért jött a kúthoz. Bemegy a városba és elmondja az embereknek, hogy kivel találkozott. Hitvallása itt kérdés formájában fejeződik ki: „Lehet, hogy ő a Krisztus?” A hit továbbadásának lépését látjuk itt, hiszen a városban lakók az asszony szavai miatt indulnak Jézushoz, hogy megismerjék őt, hogy tanítsa őket. A tanítás hatására a városlakók arra kérik Jézust, hogy maradjon náluk, s ebben a meghívásban a hit elfogadásának jelképes cselekedetét is észre kell vennünk. Jézus tehát több napig náluk marad, tanítja őket, azaz előttük is kinyilatkoztatja magát és ők is eljutnak a hitre. A történetet János evangélista a szamariaiak hitvallásával zárja le, akik ezt mondják az asszonynak: „Most már nem a te szavadra hiszünk. Hallottuk őt mi magunk is, és tudjuk, hogy valóban ő a világ Üdvözítője.” 
Befejezésül egyetlen gondolat erejéig térjünk vissza ahhoz, hogy az asszony otthagyta korsóját a kútnál. Talán éppen nekünk hagyta ott. Vegyük kezünkbe, nézzünk bele, talán maradt még benne néhány csepp az igazság vizéből.