2018. április 8. - Húsvét 2. vasárnapja, az Isteni Irgalmasság
   vasárnapja

   Amikor a hét első napján (húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent
   a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való
   félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett, és így szólt hozzájuk:
   "Békesség nektek!" Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az
   oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus
   megismételte: "Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy
   küldelek én is titeket." E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta:
   "Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot
   nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot."
   A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt
   velük, amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták
   neki: "Láttuk az Urat." De ő így szólt: "Hacsak nem látom kezén a
   szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem
   tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!"
   Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok Tamás is ott volt
   velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett és
   köszöntötte őket: "Békesség nektek!" Tamásnak pedig ezt mondta:
   "Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és
   érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!" Tamás így
   válaszolt: "Én Uram, én Istenem!" Jézus ezt mondta neki: "Most már
   hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis
   hisznek!" Jézus még sok más csodajelet is művelt tanítványai szeme
   láttára, de azok nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket viszont
   megírták, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit
   által életetek legyen benne.
   Jn 20,19-31
   Elmélkedés:
   Az irgalmas Isten öröme
   Húsvét 2. vasárnapja az Isteni irgalmasság ünnepe Egyházunkban. Első
   pillanatban egy kevésbé érthető egyházi fogalomnak tűnik Isten
   irgalmassága, de ha arra gondolunk, hogy az irgalommal akkor
   találkozunk, amikor Isten a szentgyónásban megbocsátja, eltörli
   bűneinket, akkor rögtön érthetőbbé válik. Isten irgalmával,
   könyörületével reményünk és keresztény hitünk szerint akkor is
   találkozni fogunk, megérint majd minket, amikor földi életünk végső
   állomása, a halál után Isten elé kell állnunk. Halálunk és
   feltámadásunk utáni örök sorsunk attól függ, hogy milyen volt földi
   életünk. Az igazak, akik jószándékkal engedelmeskedtek Isten
   parancsainak és az ő szeretetét sugározták cselekedeteikkel
   felebarátaik felé, jutalomra, az örök élet boldogságára számíthatnak.
   Akik viszont nem hittek Isten létezésében, nem hittek Jézus üdvözítő
   feltámadásában és nem törekedtek arra, hogy szeretettel forduljanak
   másokhoz, azok a kárhozatra jutnak. Bizonyos számunkra, hogy Isten
   ítélete igazságos lesz, azaz mindenki azt fogja kapni, amit földi élete
   alapján megérdemel. Ugyanakkor az ítéletkor számíthatunk Isten
   irgalmára is, azaz megbocsátja bűneinket, vétkeinket.
   Földi élete során Jézus több példabeszéddel is megvilágította az isteni
   irgalmasság lényegét, természetét, amely példázatok közül Szent Lukács
   evangéliumában olvasható a legtöbb. Az egyik ilyen példabeszéd az
   elveszett bárányról szól, aminek keresésére indul a pásztor. Otthagyja
   a nyájat, a többi kilencvenkilenc juhot, hogy az egyetlen elveszettet
   megtalálja és visszavigye (vö. Lk 15,1-7). A hasonlat tanulsága szerint
   Isten nem mond le egyetlen emberről sem, nem nyugszik bele egyetlen
   ember távozásába sem, hanem azt szeretné, ha üdvözítő szándéka
   mindenkinek az életében valóra váljon. Egy másik példázat arról az
   asszonyról szól, aki keresi elveszett pénzét, drachmáját. Nem nyugszik
   bele eltűnésébe, mindent felforgat a házában, mindenhová benéz,
   csakhogy megtalálja az elveszett pénzdarabot (vö. Lk 15,8-10). Isten is
   ugyanilyen fáradhatatlanul keresi a bűnösöket. Harmadikként említhetjük
   a tékozló fiúról és az őt visszafogadó apjáról szóló példabeszédet. Itt
   már egészen személyes hangvételű a történet, amelyben a fiú fellázad
   apja ellen, örökségét követeli, majd elhagyja otthonát. Önálló élete
   kudarcba fullad, mindenét elpazarolja, emberi méltóságát is elveszíti.
   Ekkor megbánja cselekedetét és elhatározza, hogy visszatér apjához.
   Amikor megérkezik, apja nem utasítja el, hanem visszafogadja őt,
   megbocsát neki, új ruhába öltözteti annak jeleként, hogy ismét fiaként,
   szeretett gyermekeként tekint rá (vö. Lk 15,11-32). Isten, a mi
   irgalmas Atyánk ugyanezt teszi, amikor megbocsát nekünk, visszafogad
   szeretetébe és kegyelmének új, tiszta ruháját adja ránk.
   Mindhárom példázat közös eleme az öröm. A pásztor örül, amikor
   megtalálja elveszett bárányát. Az asszony is örvendezik, amikor
   előkerül elveszett pénze. A gyermekét mindvégig hazaváró apa öröme is
   határtalan, amikor fia hazatér. Isten örül a megtérésünknek, örül a
   bűnbánatunknak. Örül annak, hogy újra vele, az ő szeretetében élünk.
   Jézus ezt kéri tőlünk: "Legyetek irgalmasok, amint mennyei Atyátok is
   irgalmas" (Lk 6,36). Legyünk tehát mi is megbocsátóak, irgalmasok azok
   iránt, akik ellenünk vétenek.