Áldjon az Úr mindenkit! Szeretném megosztani mi van velem röviden.

Azt kérem Istentől, vegye el a testi szolgálatokat. Nem akarom Őt szolgálni. ÉN nem. Elég volt az ÉN-ből. Nekem ehhez nincs erőm, se kedvem. Csak élni akarok, felüdülni és kész.

Azt gondoltam: nem törődöm vele, nem szólok többé az ő nevében. De perzselő tűzzé vált szívemben, csontjaimba van rekesztve. Erőlködtem, hogy magamban tartsam, de nincs rajta hatalmam. (Jeremiás 20:9)

És mégis, mindig rajtam van egy teher. Látni az embereket Isten nélkül élni, nem tudok ez elől menekülni. E levelet is ezért írom, mert rajtam a teher. De mégis, elegem van abból, hogy úgyse tudok szót érteni velük. Külön kegyelem, amikor adódik egy-egy jó alkalom.

Ott a szomj bennem az imádságra, a bibliára, de oly kevés az idő, a maradék időben meg jönnek a kísértések. Ebből is elegem van. ÉN nem akarom ezt csinálni. Az a vágyam, hogy ha Isten akar valamit, akkor csinálja is meg. Használljon, de ne nekem kelljen erőlködni, stb.Arra jövök rá folyamatosan, hogy MÉG MINDIG NEM ÉRTEM a kegyelmet. Nem tudom, hogy valaha érteni is fogom. Viccesnek tűnhet, de szerintem az is kegyelem, ha igazán megértem a kegyelmet (nem csak elméletben), és az is, ha kegyelemből tudok élni.

Ha nincs kegyelem, én vagyok a legborzasztóbb eszköze Istennek, amit használhat. Kapkodó, szeretetlen, okoskodó, próbálkozó, ... ember vagyok. Bárcsak annyi kegyelmet kapnék, hogy már ne tudnék másról beszélni. Bárcsak mindig Isten lehetne az első életemben, és élvezhetném szüntelen jelenlétét és igéjét. Bárcsak annyira megáldana Isten, hogy ne tudnék betelni Vele.Ó, milyen nehéz megállnom, hogy amikor Istennel a Királlyal, mint Apámmal beszélgetek, ne akarjak letérdelni. Hisz Ő az én mennyei Apukám, mit hajlongjak és vallásoskodjak, mikor királyfinak nevez, és azt mondja: ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz! Ó, mennyire vallásos vagyok még mindig, amikor saját magamat korlátozom kegyeskedéssel, holott Krisztus már akkor meghalt értem, amikor bűnös voltam... mikor lesz vége az önigazolás eme harcának? Vallásoskodásom nem más, mint kicsinyhitűség, a bizalom hiánya Isten felé...

Ahol ISTEN LELKE ott a szabadság...

S milyen érdekes a kegyelem, hogy akárhányszor elbukom, sőt, direkte elegem van az egészből, lázadok, és menekülök, ... még mindig itt van és még mindig betölt és még mindig szívemre teszi, hogy nem adta fel velem. Ő az, aki hatalmas erőkkel munkálkodik bennem... most is itt van, betölt, átölel... vigasztal ezerrel. Ha kell, addig fogok direkt elbukni és lázadni, amíg teljesen belém nem neveli, hogy szeret, és mindent ő csinál. Ha kell, ezerrel ellene fogok állni, leállni mindennel, hogy megadjam az esélyt neki, hogy Ő perzseljen, Ő munkálkodjon, és végül már ne az én büszke kegyes vallásos rothacsek óemberem kacérkodjon, hogy mennyire nagy szolgája Istennek.

Feladom... fel, ÉN fel... a leckét Istennek, hogy megmutassa értetlen és csalárd szívemnek, mi is az a kegyelem.

De Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló, sőt többet fáradoztam, mint ők mindnyájan; de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme. 1Korinthus 15:10