Mindig valami jól indult az életünkben, de azután sokszor történik valami, ami mindent felborít. Elindulunk egy úton, tele voltunk bizakodással, hittel, reménnyel, szertettel, de aztán süllyedni kezdtünk… A mindenünnen felénk áradó veszélyek figyelmeztetnek bennünket is, és ugyanúgy találnak meg, mint az a vihar ott a tavon, a tanítványokat. „Egy napon Jézus, amikor este lett, így szólt tanítványaihoz: „Keljünk át a túlsó partra.” Erre azok elbocsátották a tömeget, és Jézust magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában. Más csónakok is voltak velük. Nagy szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgyhogy az már-már megtelt. Ő a bárka végében egy vánkoson aludt. Felkeltették és megkérdezték: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” Erre fölkelt, ráparancsolt a szélre, és ezt mondta a tengernek: „Hallgass el, nyugodj meg!” A szél elállt, és nagy csendesség lett. Ekkor hozzájuk fordult: „Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?” Nagy félelem fogta el ugyanis őket. Egymást kérdezgették: „Ki lehet ez, hogy még a szél és a tenger is engedelmeskedik neki?” ( Mk 4, 35 – 41 ) Jézus Krisztus azonban nagyon jól tudta, hogy mi vár ott rájuk. Tudta, hogy jön egy próbatétel, ami próbára teszi a hitüket, és a bizalmukat, hogy az milyen erős. Olyan vihar támadt, hogy elkezdtek félni. Érdekes, hogy Jézus is ott volt a csónakban, mégis egyedül érezték magukat a tanítványok. Ugyanez igaz életünkre is. Lehetnek időszakaink, amikor kínlódunk, és nem érezzük, hogy lesz megoldás. Bizony az élet megpróbáltatásai és nehézségei közben mi is olyanok tudunk lenni, mint azok a tanítványok, akik megfeledkeztek Jézusról, aki velük volt. Vajon nem fordult - e elő az, hogy amikor olyan megpróbáltatáson és nehézségen mentünk keresztül, ahol magunkra maradtunk, elfeledkeztünk Istenről, és ima helyett inkább számon kértük Őt? Ugye, elhagyta már az is a szántak, hogy Istenem, most mondd, miért engedted, hogy mindez megtörténjen énvelem? Vagy, Istenem miért büntetsz? Vagy nem jártunk - e már úgy, hogy amikor kiszolgáltatott helyzetben voltunk, és nem láttunk semmi kiutat, reményt, akkor feltettük a kérdést: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” Sajnos sokszor vagyunk kishitűek, és egy - egy váratlan helyzetben elsötétül előttünk, bennünk, és körülöttünk minden, és a kialakult félelem miatt úgy viselkedünk, mintha teljesen összeomlott volna az életünk, mintha nem is volna velünk az Isten. Azt mondjuk, hiszünk, akkor miért jönnek a félelmek, a reménytelenségek? Ha kicsi még a hitünk, ha nincs reményünk, akkor hogyan várunk el nagy dolgokat az életben? Szükségünk van Jézusra, és arra, hogy kiborulók, és hitünket, reményünket vesztettek helyett, legyünk leborulók és bizakodók! Mindig tudjuk, Jézus velünk él, Ő bármikor megszólítható.Ámen.