Az Igehirdetés a Minaji Református Gyülekezet /Kárpátaljai Református Egyházkerület-Ungi Egyházmegye/ honlapjáról származik (www.reformatus.com.ua)!

Szeretsz-e engem?

Lectio: Jn 21,1-14

Textus: Jn 21,15-17

   Egy bizalmas beszélgetést hallhattunk az imént felolvasott igében. Jézus egyik kedves tanítványával beszélget, miután megebédeltek. Ismerjük a történet elejét, miszerint Jézus csodát tesz tanítványai előtt – egy sikertelen éjszakai halászás után megajándékozza őket egy szakadozó hálónyi hallal – és eledellel várja őket a parton. Igazából nem olvasunk arról, hogy beszélgettek volna, de mindenképpen az látható, hogy a tanítványok örültek Mesterüknek. Mégis volt valami, ami húsvét hajnala óta függött a levegőben, egy kérdés, ami a tanítványok mindegyikét foglalkoztatta: vajon miként tekint most rájuk a feltámadott Úr? Miként néz azokra a szeretett tanítványaira, akik a legnehezebb percben hagyták magára; akik megfutamodtak a katonák elől, akik Jézust a főpap udvarába vezették. Vajon mit gondolhat róluk, akik gyáváknak bizonyultak a megpróbáltatások idején. Talán várták, hogy Jézus leteremtse őket, hogy megfeddje őket gyávaságuk miatt; hogy számon kérje kishitűségüket, amiért nem hitték el, amit Jézus előre megmondott, hogy tudniillik harmadnapra feltámad a halottak közül. Talán várták, hogy keserű szavakkal illesse őket, amiért az üres sírtól örömmel visszatérő asszonyoknak sem hittek, mígnem nekik is megjelent. Hallgattak és vártak. Talán a leginkább hallgatag tanítvány most Péter volt. Ő, aki annyira bizonygatta, hogy még a börtönbe, a halálba is követi Mesterét. Ő, aki esküvel tagadja meg Jézus a főpap udvarában. Péter, a hirtelen haragú, meggondolatlanul cselekvő tanítvány most ott ül Mestere mellett a tűznél, s feltehetjük, hogy szívesebben bámult a lángokba, mintsem Jézus átható tekintetű szemeibe. Fájhatott azokba a szemekbe nézni, amelyek sugarában már sírva fakadt egyszer a főpapi udvarban. Azonban Jézus nyugodtan megebédel tanítványaival, s csak ezután szólítja meg Pétert. Nem úgy szólítja meg, ahogyan mi tennénk azt. Jézus nem hagyja a megtörtént dolgokat szó nélkül, el akar számolni Péterrel, de ezt egészen máshogyan teszi, mint amit vártak a tanítványok, mint amire maga Péter is számított.

    1. Jézus megszólításában is van valami nagyon fontos. Azt mondja: Simon, Jónának fia. Nem Kéfást mond, nem Pétert, nem kősziklát. Simont mond, s hozzáteszi: Jónának fia. Az evangéliumok több esetet is rögzítettek, amikor Jézus így szólítja meg Pétert; s általában olyankor, amikor valami nagyon fontosat közöl vele. Ez a megszólítás emlékeztethette Pétert arra, hogy honnan jött. Emlékeznie kellett, hogy Jézus hívására otthagyta hálóit, a családi vállalkozást, a megélhetés forrását – s követte Jézusát. Emlékeznie kellett, hogy Jézus valami többet ígért, amikor elhívta őt a halászcsónak és a hálók mellől. Eszébe kellett, hogy jusson, milyen áron kellett Jézusnak új nevet adnia neki. Emlékeznie kellett a keresztre, arra, hogy a távolból figyelte, miként hagyja magára mindenki szeretett Mesterét, akit ő maga is elárult. Jézus semmi számon kérőt nem mond. Nem azzal kezdi mondatát, hogy: „mit tettél?” Nem mondja azt, hogy ennyit ért a szavad, amit az utolsó vacsoránál oly magabiztosan mondtál. Jézus megszólítása nagyon személyes, úgyannyira, hogy mindannyiunkhoz szól, s a megszólításban éreznünk kell: Jézus tudja, honnan jöttünk. Fájdalmas bevallanunk magunknak is sokszor, hogy mennyi minden van a hátunk mögött, amire nem vagyunk büszkék. Nagyon sok dolgot hagyunk magunk mögött, amit legszívesebben elrejtenénk, úgy az emberek elől, mint Isten elől. De Jézus lát. Simon, Jónának fia – ebben a megszólításban benne volt minden, amit Péter szégyellt, ami miatt nem nézhetett Mestere szemébe. A feltámadott Jézus beszél vele, egy olyan Úr, aki nemcsak az élet és a halál Ura, hanem az ő életének is az Ura. Az a Jézus beszél vele, akinek vérét kellett ontania, hogy Simonból Péter lehessen. Beszédes a név is, amelyen megszólítja őt Jézus. Simon azt jelenti: akit Isten meghallgatott. Egészen biztosak lehetünk benne, hogy egy kereső ember volt Simon. Egy olyan ember, aki várta, hogy Isten tegye meg a lépést feléje, hogy hihessen benne. Biztosak lehetünk benne, hiszen Jézus egyetlen szavára valóban otthagyta annak idején a hálókat, és követte Jézust. Egy olyan ember Simon, akit Isten meghallgatott, amikor az Hozzá kiáltott és kereste Őt. Jézus megszólításában ott van Péter egész élete. Amikor Isten bennünket szólít meg, mindig nevünkön szólít. Amikor az Ige megnyílik előttünk Isten Lelke által, ne tekintgessünk hátra, hátha valaki máshoz szól. Jézus szólít, és lesütött tekintetünket most rá kell emelnünk, és várnunk kell, mit akar nekünk személyesen mondani.

   2. Jézus kérdez: Szeretsz-é engem? Egy olyan kérdést tesz fel itt, amelyet soha azelőtt nem tett fel tanítványainak. Gyakran beszélt a szeretetről, amelyről az emberek meg kell ismerjék az övéit. Gyakran szólt a szeretetről, amellyel Isten szereti ezt a világot, hogy nem hagyta elveszni, hanem örök életet ad neki a Fiúban. Sokszor lehetett hallani Jézus ajkairól a szeretet szavát, s gyakran láthatták Jézus tetteiben is, hogy mennyire szereti Mesterük az elesetteket, a bűnösöket, a megvetetteket; mindazokat, akiket emberileg nincs miért szeretni.

    Azt azonban, hogy tanítványai szeretik-e Mesterüket, szeretik-e Istenüket, még soha nem kérdezte meg. Most Jézus felteszi ezt a kérdést, s vélhetően Péter ledöbbent, mindazáltal válaszol. Úgy válaszol, ahogyan emberileg ő jónak látja. Azt válaszolja, amit szerinte Jézus hallani akar. Ezt mondja: „Igen, Uram; te tudod, hogy én szeretlek téged.” Jézus erre azt mondja: „Legeltesd az én bárányaimat!” Ha ezzel lezáródna ez a beszélgetés, azt gondolhatnánk, Jézus puszta kíváncsiságból kérdezte meg Pétert arról, hogy vajon szereti-e. De Jézus kérdésében ennél jóval több van, ezért újra felteszi Péternek. Péter szóról szóra ugyanazt a választ adja; s talán magában azt gondolhatta, hogy Jézus nem értette az előbb tisztán az ő válaszát; vagy talán ilyen módon akarja őt majd számon kérni a történtekért. De válaszol, s erre hasonló megbízást kap: „Őrizd az én juhaimat!” Mikor Jézus harmadjára teszi a kérdést neki, Péter elszomorodik. Testvérek, hadd térjünk most ki egy apróságra, amit az evangélium eredeti szövege ad elénk.

  A legelső kérdés, amit Jézus feltett Péternek, így hangzott: jobban szeretsz-é engem ezeknél? Nem tudjuk, hogy Jézus itt a tanítványokra gondolt-e, vagy éppen a parton veszteglő bárkára, a hálókra és mindarra, ami Péter életét képezte. De a szó, amit Jézus a szeretet kifejezésére használ, nem az emberi szeretetet jelöli; egy olyan szeretetet jelöl, amellyel Isten szereti az embereket. János apostol egy másik helyen így ír: „Nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük az Istent, hanem hogy Ő szeretett minket, és elküldte az Ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért.” (1Jn 4,10). Péter pedig válaszában éppen egy olyan szót használ szeretetének kifejezésére, ami talán magyarul ezt jelentené inkább: kedvellek, barátként szeretlek. Jézus még egyszer felteszi a kérdést, s Péter ugyanazt a választ adja. Mikor harmadjára kérdez az Úr, már ő sem használja az isteni szeretet szavát, hanem mintegy ezt kérdezi: valóban Mesteredként szeretsz, Uradként kedvelsz engem? Ekkor érti meg Péter mindazt, ami Jézus kérdésében eleve benne volt. Megérti, hogy Jézus egészen más szeretettel szereti őket, mint ahogyan tanítványai szeretik Őt. Megérti, hogy a háromszori megtagadás után háromszorosan kell szeretnie Azt, aki nem fordított hátat neki. S megérti azt is, hogy az emberi szeretet kevésnek bizonyul az Isten mérlegén.

    3. Ha Jézus nem tenné hozzá Péter minden válaszához a maga mondatát, talán szomorú és gyászos volna a mai találkozásunk az Úrral. Jézus azonban ezt mondja Péternek: „Legeltesd az én bárányaimat!  …Őrizd az én juhaimat!” Ha Jézus nem mondaná ezt ott és akkor Péternek, a felolvasott ige azt jelentené, Jézus adott egy esélyt Péternek, s mivel rosszul élt azzal, most magára vessen. Ha az Úr húsvétkor így jönne oda hozzánk, akkor nem örömünnep lenne a Feltámadás Napja, hanem gyásznap, súlyosabb gyásznap, mint amit Nagypéntek jelent. Ha Isten csak számon kérni jönne, miután legyőzte a halált, s magunkra hagyna bűneinkkel, hűtlenségünkkel és erőtlenségünkkel, nem volna miért ma itt egybegyűlnünk és keresnünk a Vele való találkozást, hiszen lehajtott fejjel és szégyenkezve bujdosnánk az Ő színe elől, akár Ádám tette a bűneset után az Éden-kert fái között. De „nem azért küldte az Isten az Ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa.” (Jn 3,17)

    Jézus azért jött, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Azért jön ma találkozni velünk, azért teszi fel a kérdést nekünk – „Szeretsz-é engem?” – mert Ő maga szeret. Nem csupán számonkéréssel jön az Úr, hanem egy megbízatással is; mégpedig olyan küldetéssel, ami mindannyiunké. Olvastam egyszer egy kedves történetet arról, hogy miként készített Krisztus tervet a mennyben az Evangélium hirdetéséről. Mikor írásba fektette, hogy az örömhírt emberekre bízza, és azokkal küldi majd szét a világba, s indult, hogy ez a megbízatást tanítványainak is elmondja, Mihály arkangyal megállította, és ezt kérdezte: – Uram, te ismered az embereket, jól tudod, hogy tanítványaid mennyire megbízhatatlanok, milyen könnyen elárulnak téged és hálátlanul megtagadnak; mégis rájuk bízod ezt a fontos feladatot. Ha nem sikerülne nekik véghezvinniük, milyen második terved van? Jézus odafordult hozzá, s ezt mondta: – Nincs másik tervem. Ma bennünket keres meg az Úr. Ma hozzánk szól, és bennünket kérdez: Szeretsz-é engem? Tőlem és Tőled is megkérdezi, Testvérem, hogy jobban szereted-e Őt, mint a magad életét, a vagyonodat, a családodat, a hóbortjaidat, a kényelmedet… Mert Ő téged is szeret, és feladatot hozott a te számodra is. A Húsvét nemcsak a győzelem, a halál feletti diadal ünnepe, de a feltámadott Úrral való élő találkozás alkalma is. Alkalom, hogy az Ő kezéből vegyük el, amit a mi életünkre nézve mond. Jól tudja, hányszor buktunk el; tisztában van vele, hányszor hallgattunk Róla, amikor szólnunk kellett. Tudomása van arról is, hányszor húztuk az evezőt az ellenkező irányba az Ő csónakjában. De szeret, jobban szeret, mint ahogyan mi valaha is szerethetjük Őt. Annyira szeret, hogy életével vásárolt meg bennünket a Sátán karmaiból. Ne menjünk el ma Mellette anélkül, hogy válaszolnánk valamit erre a szeretetre. Akár kitörő örömmel, akár nehézkesen és piruló arccal, de válaszoljunk az Úrnak Péter szavaival: „Uram, te mindent tudsz; te tudod, hogy én szeretlek téged!” Ámen.

„A békesség Istene pedig, aki az örök szövetség vére által kihozta a halottak közül a mi Urunkat, Jézust, a juhok nagy pásztorát, tegyen készségessé titeket minden jóra, akaratának teljesítésére; és munkálja bennünk azt, ami kedves őelőtte Jézus Krisztus által, akinek dicsőség örökkön-örökké. Ámen.”