Vereb őrállója

– Forrás: Reformátusok Lapja 2011. március 27. –

AZ EMBERI PÉLDA

„Kimegyek eléd, drágám, nem tesz az semmit” – mosolyogva szól a telefonban Szénási Sándorné Szabó Judit hangja. A nyolcvanéves lelkészasszony, bár menni nehezen megy, de lendülettel és lelkesen vezet autót éppúgy, mint gyülekezetet. A Duna-melléki Nőszövetség munkaértekezleteire is elvárják áhítatot tartani és együttgondolkodni, noha immár két éve átadta az elnöki posztot. Judit néni aktívan szolgál a verebi gyülekezetben, vezeti a Bethánia CE Szövetség nyári hetét egyedülállóknak, templomot renovál, és – mint mondja – örömmel tart áhítatot csendesnapokon, konferenciákon bárhol, ahová hívják.

„Vallásos családban nőttem fel, de 1948-ban imádkoztam életemben először a saját szavaimmal” – emlékszik vissza megtérésére a lelkészasszony. Az első imádságot hamarosan az elhívás követte: az érettségi banketten a csészéje mellett ez az Ige hevert: „És te, embernek fia, őrállóul adtalak téged Izráel házának, hogy ha szót hallasz a számból, megintsed őket az én nevemben.” (Ez 33,7 – Károli ford.)

Bár akkoriban csak két nőt vettek fel évente a teológiára, amikor Judit néni felvételizett, hét leány kezdhette meg teológiai tanulmányait. Az egyetemi évei alatt a leánymunkában dolgozott a Szilágyi Dezső téren, és a Betháhia Szövetségnek is tagja lett – viszont az egyesületet kevéssel eskütétele után feloszlatták, s csak 1991-ben indulhatott újra. Judit néni a teológia végeztével feleségül ment Szénási Sándorhoz, aki akkor verebi lelkész volt. „Elkezdtem keresni az itteni élő hitű testvéreket. Velenceiekkel és kápolnásnyékiekkel jöttünk össze a szőlőhegyen, mintha névnapot ünnepelnénk, és közben az Igéről beszélgettünk” – emlékezik vissza a lelkész asszony.

Judit néni Vereben leginkább a gyermekmunkában tevékenykedett, itt születtek gyermekei, Sándor és Noémi. 1973-ban férjét esperesnek nevezték ki, így Kápolnásnyékre költöztek – Judit néni ekkor szerzett jogosítványt, ma is szívesen és sokat vezet. „Valaha másban is ilyen gyors voltam” – mondja derűsen. Például már 1974 nyarán szervezett Tahiba nőkonferenciát. „’73 nyarán egy Bicske környéki csendesnapon közrefogták az asszonyok, és azt kérdezték, mikor mehetnek Tahiba, mint régen. A nyári lelkésztovábbképzés után mindig egy hétvégére felszabadult a ház. Természetesen nem konferenciának hanem diakóniai kirándulásnak hívtuk ezt az összejövetelt, így senkinek nem volt gyanús” – meséli cserfesen. Ezek a találkozások igen népszerűek voltak, és a kilencvenes évekre már az egész egyházkerületben híre ment a „diakóniai kirándulásnak”.

Az asszonyokon kívül a konfirmált fiataloknak is szerveztek konferenciát – a résztvevők közül most sokan presbiterek.

1991-ben újjáindult a Nőszövetség, amelynek tizennyolc évig volt kerületi elnöke. Judit néni munkájában az igehirdetésre helyezett nagy hangsúlyt, Pilder Mária szavát követve: „Az asszonyokat az Ige alá kell állítani. ”Számos konferenciát, csendesnapot, hitmélyítő alkalmat szervezett határon innen és túl – egyik legkedvesebb élménye is ehhez fűződik, amikor a szatmárnémeti Láncos-templomban prédikált, ahol egyik nagyapja tizenhárom évig hirdette az Igét.

1981-től férje tíz évvel ezelőtti haláláig Bicskén szolgált a házaspár, azóta Judit néni ismét a verebieket pásztorolja. „Különleges ajándék nekem, hogy már tíz éve én szolgálhatok itt, ahol húsz évig éltünk a férjemmel” – meséli, közben ragyog a szeme. A lakást költő-műfordító férje óriási könyvtára és a családi fényképek töltik be: a lelkész asszonynak hét unokája és hat dédunokája van – fiával, Szénási Jonathan Sándorral egy évben szentelték fel. „Addig sem nagyon aggódtam, az én kinevezésem az elhívási Igém volt” – mondja kacagva Judit néni.

A lelkészasszony azt mondja, ő sosem tett semmi különöset, mindig csak annyit, amennyit éppen kellett, vagy lehetett. Például felújította a verebi templomot, amelynek még a második világháborúban lőtték le a tornyát. Judit néninek nagy álma volt, hogy a torony újra teljes szépségében álljon. A renováláskor a tetőt nem cserélték ki, azt pedig a tavaly tavaszi viharok erősen összeborzolták, és beázott a templom. A kicsi verebi gyülekezet és vezetője ismét komoly kihívás előtt áll – Judit néni nem panaszkodik, terveiről mesél, és gyermeki őszinteséggel vallja:

„Még szolgálok, mert még engedi az én Uram.”

BAGDÁN ZSUZSANNA

– Reformátusok Lapja 2011. március 27. –

 Még több: http://szenasisandor.hupont.hu/11/egy-mai-magyar-papnerol