ZSOLT. 19. 1.7.

 1. A karmesternek: Dávid zsoltára.
2 Az egek hirdetik Isten dicsőségét, kezének munkájáról beszél a menny.
3 Nappal a nappalnak adja át e szót, éjjel az éjjelnek adja tudtul.
4 Nincs szó és nincs beszéd, hangjuk sem hallatszik,
5 mégis eljut hangjuk az egész földre, szavuk a világ végéig. Sátrat
készített a napnak,
6 amely mint vőlegény jön ki szobájából, örül, mint egy hős, hogy
futhat pályáján.
7 Elindul az ég egyik szélétől, átível a másik széléig, nincs rejtve
melege elől semmi.

 A MI ATYÁNK.

Jézus ezt mondta nekik: "Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk..."
(Lk 11,2)

Ötéves gyermekként áhítattal bámultam a sötét, téli égen hunyorgó
csillagokat. Meleg leheletem hamar szétfoszló kis felhőket képzett
fölöttem, amint dideregtem a januári hidegben. Édesanyám a nővéreimmel
csak pár lépéssel haladt előttem és édesapám előtt, ahogyan mentünk az
országúton, templomunkba, szeretetvendégségre igyekeztünk. Édesapám
egyik kezében melengette az én kezem, míg a másikban a gőzölgő rakott
krumplival teli edényt egyensúlyozta.
A sötétségtől mindig féltem, kivéve, ha édesapám mellettem volt.
Életemnek még e legkorábbi jeleneteiben is, biztonságban és békességben
éreztem magam, ha ő a közelben volt. Erős hite volt Istenben. Apa
segített, hogy Isten védelmező szeretetében fejlődhessem, és vezette
lépteimet azon az úton, melyről elértem Mennyei Atyánkhoz vezető saját
utamat.
Jézus arra biztat bennünket, hogy Istent Atyának szólítsuk. Az
édesapámhoz fűződő csodás emlékképek eszembe juttatják Isten
szeretetét. De az apai szeretetnek még a legnagyszerűbb példája sem
mérhető Isten minden egyes ember felé megnyilvánuló mélységes
szeretetéhez. Milyen megindító dolog az, hogy az éjszakai égboltot
díszítő csillagok Teremtője abban a kiváltságban részesít minket, hogy
Atyának szólíthatjuk!

Imádság: Istenünk, mutasd meg nekünk, mit jelent, téged szerető Atyának
ismerni, és gyermekeidként élni.

 Ámen.