Kol 3,15-17.

15 És a Krisztus békessége uralkodjék a szívetekben, hiszen erre
vagytok elhíva az egy testben. És legyetek háládatosak. 16 A Krisztus
beszéde lakjék bennetek gazdagon úgy, hogy tanítsátok egymást teljes
bölcsességgel, és intsétek egymást zsoltárokkal, dícséretekkel, lelki
énekekkel; hálaadással énekeljetek szívetekben az Istennek. 17 Amit
pedig szóltok vagy cselekesztek, mind az Úr Jézus nevében tegyétek,
hálát adva az Atya Istennek őáltala.

                     ÉSZREVENNI AZ ÁLDÁSOKAT

Jézus... megérintve a fülét, meggyógyította őt. (Lk 22,51)

Valahányszor a nagyhétről szóló beszámolót olvasom a Lukács
evangéliumából, mindig eltűnődöm azon, vajon mi történt a főpap
szolgájával, akinek Jézus tanítványa levágta a fülét, de Jézus
meggyógyította. A férfi bizonyára felismerte, nemcsak azt a csodát,
hogy Jézus meggyógyította, hanem azt is, hogy megbocsátotta neki, amit
ott elkövetett ellene. Vajon eltűnődött Jézus tettén? Talán egész
hátralévő életében ámulattal érintette meg a fülét. Vagy lehet, hogy
egyszerűen elfogadta a csodát, és ment tovább mintha mi sem történt
volna?
Én gyakran ezt teszem. Látom, hogy egy betegség megszűnik, a test
meggyógyul, az ima meghallgattatik, és egyszerűen folytatom tovább a
napomat, ahogy elterveztem. Csak később tartok szünetet, hogy hálát
adjak annak, aki belenyúlt az emberi életekbe. Isten gyermekeként
őszintén vágyom arra, hogy az áldásokra azonnali hálaadással tudjak
válaszolni. Azonban, mivel ember vagyok, gyakran nem veszem észre Isten
szeretetének ajándékait.
Tudni, hogyan reagált az a férfi ott a Gecsemáné kertben Jézus
érintésére, nem olyan lényeges, mint az, hogy én mit teszek ma. Ha
meggyógyultam, sietve megyek-e tovább, vagy odamegyek Istenhez, hogy
letérdelve hálát adjak?

Imádság: Istenünk, láttuk a te csodáidat, de nem ismertük fel benne
kezed munkáját. Bocsásd meg, amikor elfogadjuk a jót, amit tőled
kapunk, de nem adunk érte hálát.

 Ámen.