Az imádkozásról

Dr. Békefy Lajos

Hallgatni ezüst, imádkozni arany 

Kálvin az imádságról – mikor, hol, hogyan? (I.)

Reformátorunk grandiózus szellemi rendszert épített fel a Szentírás alapján Institutiojában. Azért tudta ezt megtenni, mert imádkozó, Istennel beszélgető, társalkodó ember volt. S mert az ima naponta Isten felé kinyújtott kezet jelentett az életében, ezért tudta lelkigondozni, nagy beleérzéssel istápolni a rábízottakat, s levelezésével Európa sok részén a tanítására és lelki tanácsaira vágyó pásztorokat, gyülekezeteket, de arisztokratákat és a szellem nemeseit is, akik az új hit iránt érdeklődtek. Mit jelentett neki, s nyomában a református szemlélet szerint másoknak is az imádkozás? Német testvér-honlapunkon Barbara Schenk ajándékozta meg az érdeklődőket két kitűnő összeállításával. Az egyikben Kálvin imáiból közöl egy tucattal, a másikban az imádság Kálvin szerinti értelméről, céljáról ír. Ezek a publikációk vezetik gondolatainkat és ismerkedésünket az imádkozó genfi reformátorral.

Reformátorunk igen nagyra értékelte az imádságot. „A hit legkiválóbb gyakorlási lehetősége”, „az emberek érintkezésmódja Istennel”, „a kegyesek bizalmas beszélgetése a Mindenhatóval” – olvashatjuk vissza-visszatérőleg írásaiban, prédikációiban és igemagyarázataiban ezeket a megállapításokat. Az Institutioban a III. könyv XX. fejezetében jó 70 oldalt, 52 szakaszt szentel ennek a minősített emberi cselekvésnek. A fejezetnek ezt a címe adta. „Az imádságról, mint a hit legfőbb gyakorlásáról, amellyel az Isten jótéteményeit naponként elvesszük”.

Mi történik az imában?

Ennek révén juthatunk azoknak a kincseknek a birtokába, melyek számunkra az Atyánál vannak elhelyezve. Ugyanakkor a kommunikációnak, a beszélgetésnek, a társalkodásnak, az igazi, (Isten)társas életnek kiváltképpen való formája: „Az imádság ugyanis az embereknek Istennel való bizonyos társalkodása, amely által az ég legszentebb helyébe hatolva, Istent személyesen figyelmeztetjük az Ő ígéreteire” (Inst III 20,1). Az egyik leghűségesebb Kálvin-tanítvány 400 évvel később a bázeli nagy teológiai rendszeralkotó, Barth Károly. Az Institutiot terjedelmileg többszörösen meghaladó, szintén monumentális teológiai eszme-katedrálisában, a Kirchliche Dogmatik-ban (Egyházi Dogmatika) olyan ablakokat nyitott ki az imádság dimenziójára, melyek tanítómestere gondolatait szárnyaltatják tovább. A Mi Atyánkról írt magyarázatában, de az említett dogmatikában is így ír több helyen az imádságról: „Ez a vágyakozás aktusa. Nem csak az ajkak művelete, mivel Isten szívünk ráfigyelését, Tőle való függését, sőt: Rajta csüggését várja el tőlünk…Az ima kapcsolatot létesít Isten és közöttünk, ennek révén tudunk Vele együttműködni. Isten arra hív, hogy Vele éljünk, s mi az imában, majd életünkkel ezt feleljük: Igen Atyám, Veled akarok élni”. Az imában tehát Kálvin szerint és nyomán megvalósul a legmagasabb rendű kommunikáció, az (Isten)társalkodás, és az Ő nekünk szánt javainak az átvétele. Egyben annak a szabad függőségnek a létrehozása, ami a hitnek és a vallásosságnak legősibb lelki reflexe, hiszen a re-ligio ezt a visszacsatolást, kapcsolatlétesítést, újratalálkozást jelenti Istennel, Akit az emberek ezért-azért elhagytak.

Mikor és hol imádkozzunk?

Az Ige szerint: „Szüntelenül imádkozzatok! Mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra” (1Thessz 5,17-18).

Az imádság tehát Isten akarata, s ezt szüntelenül és hálát adva kell gyakorolnia a keresztyén embernek, amint – írja Kálvin – erre Pál apostol is példát adott. „Isten azt akarja, hogy a legnagyobb kitartással, mindenkor, minden helyen és helyzetben és minden dologban emeljük fel imádságunkat Istenhez, hogy mindent Őtőle várjunk, mindenért Őt dicsőítsük, mivel Ő minduntalan okot is ad nekünk arra, hogy Őt magasztaljuk és imádjuk!” (Inst III 20,28)

Csodálatosan bontja ki reformátorunk az imádságnak a műfaji gazdagságát is. „Kérve és könyörögve öntjük ki kívánságainkat Isten előtt akkor is, amikor azokat kívánjuk, amik az Ő dicsőségének terjesztésére, s nevének megdicsőítésére szolgálnak, és akkor is, amikor az Ő jótéteményei után óhajtozunk, amik nekünk hasznunkra válnak. A hálaadás által pedig az Ő irántunk való jótéteményeit méltó dicsérettel illetjük akkor, amikor minden jót, ami minket ér, örömmel tudunk be az Ő bőkezűségének” (Inst III 20,28). Majd lejjebb így folytatja: „A dicséret és a hálaadás áldozatában pedig semmiféle megszakítás sem történhetik bűn nélkül, mivel Isten nem szűnik meg jótéteményt jótéteményre halmozni azért, hogy minket, bár renyhék és lusták vagyunk, háládatosságra kényszerítsen. Szóval az Ó jótéteményeinek olyan nagy és olyan kiterjedt bősége borít el bennünket, olyan sok és olyan nagyszerű csodáit láthatjuk mindenütt, bármerre tekintünk is, hogy sohasem fogyunk ki az okokból és anyagból arra, hogy Őt dicsőítsük és Neki hálákat adjunk” (Inst III 20,28).

De, figyelmeztet Kálvin, az imádságban sem miénk a főszerep, ez szereptévesztés lenne, mégpedig igen csak alapos! Egyedül Krisztus az, Aki megszenteli imáinkat. „Krisztus közbenjárása szenteli meg a mi könyörgéseinket, amelyek különben nem tiszták, azonképpen az apostol azon parancsával (Zsid 13,15), hogy Krisztus által ajánljuk fel a dicséretnek áldozatát, arra int bennünket, hogy Isten nevének dicsőítésére a mi szánk nem elég tiszta, ha Krisztus papsága által nem jár közbe!” (Inst III 20,28). Tehát a könyörgésben, az imában ilyen lelki alkotóelemek által épül föl hódolásunk: kérés, hálaadás, dicsőítés, magasztalás, imádat. Vajon ez a gazdagság mennyire van jelen gyülekezeti/szószéki és egyéni, vagy kiscsoportos, családi imáinkban? Erre is vonatkozik Kálvin megjegyzése: „Bár ez a szüntelen imádkozás kinek-kinek kiváltképpen a saját és magán imádkozására vonatkozik, némiképpen azonban az egyház nyilvános imáit is érinti!” (Inst III 20,29).

Egy imapélda

A kispróféták alapján írt imái közül az egyik a külső szegénység és a belső gazdagság viszonyáról szól: „Mindenható Isten! Te alászálltál miközénk, s arról is gondoskodsz, amire nekünk ebben a földi életben szükségünk van, és ami hasznos. Kérünk Téged, engedd meg, hogy mindenben Rád hagyatkozzunk. Add reánk áldásodat, hogy semmiféle kényszerítést vagy erőszakot ne kövessünk el senkivel szemben, sőt még ennek a gondolatától is távol tartsuk magunkat. Így hadd tanuljuk meg ezen a világon elhordozni a szegénységet, mégpedig úgy, hogy közben belső békénk és megnyugvásunk el ne vesszen, sőt inkább abban a lelki gazdagságban növekedjék, amit Te az evangéliumban kínálsz nekünk…”.

2. rész

Kálvin az imádságról – mikor, hol, hogyan? (II.)

Hogyan és hol?

Kálvin józanságra int, és óvva-óv a sokbeszédűségtől az imában: „A szüntelen való imádkozásnak továbbá semmi köze sincs a sokbeszédűséghez, amelyet nekünk Krisztus is megtiltott (Máté 6,7). Ő ugyanis nem tiltja meg azt, hogy hosszasan, gyakran, vagy nagy buzgósággal imádkozzunk, de azt igenis megtiltja, hogy abban bizakodjunk, miszerint mi kicsikarhatunk valamit Istentől, bőbeszédűséggel tömve tele az Ő füleit, mintha emberi módon kellene Őt valamire megnyernünk” (Inst III 20,29).

A „Hol imádkozzunk?” kérdésére igazából az Ige alapján ez Kálvin válasza: mivel az imádság célja az Istenhez emelkedés akár hálaadásban, akár segélykérésben, ezért annak igazi helye a szívben-lélekben van. Mennyei Mesterünk is azt parancsolta meg nekünk, hogy belső szobánkban beszélgessünk Ővele (Máté 6,6). Ezzel Jézus nem arra utalt – folytatja érvelését Kálvin -, hogy más helyen nem lehetne imádkozni (templomban, nyilvános helyeken), „hanem azt mutatta meg, hogy az imádság valami rejtett dolog, amely leginkább a szívben lakozik, másrészről pedig a szívnek minden zavaró gondtól távollévő nyugalmát követeli meg” (Inst III 20,29).

Azért, hogy az egyház közös imái nehogy megvetés tárgyaivá legyenek, Isten „hajdanta kiváló mondásokkal ékesítette fel, különösképpen amikor a templomot az imádság házának nevezte. Ezzel ugyanis azt is kijelentette Isten, hogy az imádság az Ő tiszteletének legfőbb része, és hogy a templom zászló gyanánt állíttatott fel azért, hogy a hívek abban közakarattal gyakorolják magukat az imádságban” (Inst III 20,29). Láthatjuk tehát, hogy Kálvinnak mind az egyéni, mind a nyilvános, közakarattal gyakorolt imára vonatkozó gondolatai 500 év után is szerfelett aktuálisak, mit sem veszítettek érvényükből, mert az Igére, s nem emberi vélekedésre támaszkodnak.

Mikor, mit?

Nem mindig egyformák a körülmények, amelyek imára késztetnek, vagy akár kényszeríthetnek minket. Hogyan is fogalmaz Kálvin? „Ha valaki azt hozná fel, hogy nem mindig egyforma szükség kényszerít minket az imádkozásra, ezt én is elismerem. S éppen ezt a különbséget nagyon szépen adja elő Jakab, midőn így szól: ’Szenved-e valaki köztetek? – Imádkozzék! Öröme van valakinek? – Énekléssel dicsérje Istent!’. Tehát maga az általános emberi érzés hozza magával, hogy Isten, mivel túlságosan is restek vagyunk, amint a dolog kívánja, erősebben indítson minket a buzgó imádságra…Minél jobban szorongatnak minket a bajok, a csapások, a félelmek és a kísértések másféle nemei, annál szabadabb utunk nyílik az Istenhez, mintha csak Ő maga hívna minket magához” (Inst III 20,7).

De mi van azokkal, akik nem tudnak imádkozni? Isten gondviselése azt jelenti, hogy Ő nyitva tartja szemeit, s felhozza Napját jókra és gonoszokra egyaránt. „Ébren vannak tehát Istennek szemei, hogy a vakoknak az ő szükségükben segítségükre jöjjön! Viszont Ő hallani akarja sóhajtásainkat, hogy irántunk való szeretetét még jobban bebizonyítsa. Igaz mind a kettő, hogy nem szunnyad és nem alszik az Izrael őrizője (Zsolt 121,4)” (Inst III 20,3).

Kálvin felhívja annak döntő fontosságára is a figyelmet, hogy az ajkak imája és az élet imája összhangba kell kerüljön bennünk! A Zsoltár 148-ról 1554. szeptember 30-án tartott igehirdetésében így fogalmazott: „Amikor ajkunkat az Ő dicséretére nyitjuk, akkor egész életünknek kell választ adnia, s életünknek az ajkak imádásával kell egyesülnie!”.

Kálvin teológiájának és életének kutatója, Eberhard Busch a reformátor gondolatai nyomán így fogalmaz könyvében: „Nem csak ’potya’ kegyelem van, hanem ’potya’ imádság is. Ez az, amikor valaki saját felelősségét az imában áthárítja Istenre. Istentől várja el azt, ami pogány énjének tetszésére van. Másrészt ott van az a szélsőség is, hogy valaki munkamániásan dolgozik, s nem imádkozik” (E. Busch, Reformiert. Profil einer Konfession, 121). Mindkét szélsőséget, tehát a felelősség áthárítását Istenre, meg az imát nélkülöző munkaőrületet kerülni kell. A középkori, de a reformáció által átvett jelmondat ebben is a józan utat mutatja: Orando et laborando – Imádkozva és dolgozva (s nem fordítva, vagy egyiket kiiktatva töltsük be földi küldetésünket).

A svájci író-prédikátor, Kurt Marti nagy elődei, Kálvin János, Barth Károly nyomán így fogalmazott egyik gondolati versében:
Zsoltárocska

Istenem,
Menedékem

Te oltalom vagy
Ellenségeimmel szemben

Oltalom vagy
Önmagammal szemben!

Az észak-svájci református egyházak 2005-ben kampányt folytattak Kálvin szellemében a nyilvánosságban. Sokféle módon publikált gondolataiknak ezt a szlogent adták: „Hallgatni ezüst - imádkozni arany”. Kampányuk főtémája pedig így hangzott: „Reformátusok – ahol Isten és a világ találkozik egymással, mi ott vagyunk”. Igen, ezt az aranynál is értékesebb szemléletet, magatartásmódot, egyházi és hívő kiállást hagyta ránk Kálvin, s értették meg svájci testvéreink, értjük meg mi magyar reformátusok is. Nem térünk ki a világ gondjai elől, nem fordítunk hátat neki, hanem Isten színe előtt keressük imában, igemegértésben, igemegélésben, szóban és tettben felelősségünk konkrét formáit.

Egy imapélda

Az Ezékiel 1,24-hez csatlakozva így fogalmazza meg Kálvin imáját: „Mindenható Isten! Messze vagyunk Tőled zarándok utunkon. Ezért azt szeretnéd, hogy mi mindennek ellenére Igéd tanítását követve, a helyes utat válasszuk, s azon maradjunk, hogy aztán végül erről le nem térve, eljussunk Tehozzád. Kérünk arra, hogy hit által láttasd meg velünk, ami rejtve még, hogy egyedül Rajtad csüngve, s egyedül a Te előrelátásodra hagyatkozva, szilárdan higgyük, hogy gondoskodsz életünkről és üdvösségünkről, aminek következtében mi valóban biztonságban érezzük magunkat. Mert még ha a legádázabb vihar is tör ránk, mi akkor is teljes nyugalomban maradunk, míg végül az örök és lelki nyugalomhoz eljutunk, amit a mennyekben már elkészítettél számunkra a mi Urunk, Krisztus által. Ámen”.