HITVALLÁSAINK

Apostoli hitvallás

(Heidelbergi Káté 23. kérdés feleltében olvashatjuk)

 Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében. És Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban, aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt; megfeszítették, meghalt és eltemették. Alászállt a poklokra, harmadnapon feltámadt a halottak közül, felment a mennybe, ott ül a mindenható Atya Isten jobbján; onnan jön el ítélni élőket és holtakat. Hiszek Szentlélekben. Hiszem az egyetemes keresztyén anyaszentegyházat, a szentek közösségét, a bűnök bocsánatát, a test feltámadását és az örök életet. Ámen.

A második helvét hitvallás XI. fejezetében, a Jézus Krisztusról szóló előterjesztés záradékául, hivatkozik a niceai, konstantinápolyi, efezusi és kalcedoni zsinat által alkotott, valamint az Athanasius neve alatt ismeretes hitvallásokra, amelyeket magyar nyelvre lefordítva ez alkalommal szintén közlünk, igazolásul arra nézve, hogy református egyházunk a keresztyén igaz és egyetemes hitet vallja és így ama rendíthetetlen sziklaalapon áll és marad.

A niceai hitvallás

A niceai első egyetemes zsinatot Nagy Konstantin császár (szül. Kr. u. 282. febr. 28, megh. 337. máj. 22), mint már (324 óta) a római birodalom egyeduralkodója hívta össze 325-ben, főképpen avégett, hogy az egyetemes keresztyén egyház nyilatkozzék és döntsön a hit egységét veszélyeztető arianismus kérdésében. Arius alexandriai presbiter ugyanis azt tanította, hogy Krisztus teremtett lény és így nem örökkévaló. E tanítása miatt (313-tól kezdve) ellenkezésbe került a fellebbvalójával, Alexander alexandriai püspökkel, aki őt pártfeleivel együtt az egyházból kizárta. Mivel ennek következtében némelyek Arius, mások pedig Alexander mellett nyilatkoztak: a keleti egyházban óriási ellentét fejlődött ki, úgyhogy az egyik tábor Krisztusnak az Atyával való egylényegűségét (homousia), a másik a hasonló lényegűségét (homoiusia) vitatta és vallotta. Mivel pedig a császár az egymással torzsalkodó ellenfeleket kibékülésre rábírni nem tudta: összehívta a keresztyén világ püspökeit, diakonusait és presbitereit Niceaba, a vitássá vált hittani tétel tisztázása és megállapítása céljából. A császár elnöklete alatt tárgyaló és 318 tagból álló emez első egyetemes niceai zsinat ez okból és ez alkalommal a következő görög szövegű hitvallást alkotta:
Hiszünk egy Istenben, mindenható Atyában, minden láthatónak és láthatatlannak teremtőjében.
És egy Úr Jézus Krisztusban, az Istennek a Fiában, aki az Atyától, vagyis az Atya lényéből nemzetett egyszülött, Istenből való Isten, világosságból való világosság, Igaz Istentől való igaz Isten; nemzetett, nem teremtetett, egylényű az Atyával; aki által lettek mindenek, amik a mennyben és amik a földön vannak; aki érettünk az emberekért és a mi üdvösségünkért alászállott és testet öltött, és emberré lett, szenvedett és harmadnapon feltámadott és felméne a mennyekbe és eljövend ítélni élőket és holtakat.
És a Szent Lélekben.
Akik pedig azt mondják, hogy volt valaha, amikor nem volt, és mielőtt nemzetett, nem volt, és hogy nem létezőkből lett, vagy hogy más valóságból vagy lényből való, vagy hogy teremtetett, változható, vagy hogy változandó az Istennek a Fia: azokat átokkal sújtja az egyetemes (és apostoli) egyház.

Az úgynevezett nicea-konstantinápolyi hitvallás

A niceai hitvallás, főképpen pedig annak az egylényegűségről szóló tétele ellenére egyesek eretnek nézeteket hirdettek s megannyi pártok és irányzatok keletkeztek. Így példának okáért Marcellus ankyrai püspök (Galatiában, megh. 373), aki előbb a niceai hitvallás győzelme érdekében buzgólkodott, később abba a tévedésbe esett, hogy csakis az emberré lett Igét nevezte Isten Fiának; tanítványa Photinus szerémi püspök (Alsó-Pannóniában, megh. 376) pedig már csupán az igét és nem a Fiút tartotta az Atyával együtt örökkévalónak, minekfolytán felújították Sabellius ptolemaisi presbiter (250–260) ama korábbi tévtanát, hogy az Atya, Fiú és Szent Lélek nem öröktől fogva és örökké való megkülönböztetett valóság, hanem a személyi megkülönböztetés nélkül gondolt egységes isteni lénynek a kinyilatkoztatás rendén történt megannyi megnyilatkozásai. Marcellust és Photinust az antiochiai (345) és milánói (347) zsinat kárhoztatta és a szerémi zsinat (351) mindkettőjüket hivataluktől megfosztotta ugyan, de követőik nem hagytak fel tévtanukkal. Ehhez járult az Apollinaris (362 óta laodikeai püspök) eretneksége, mely szerint azt tanította, hogy Krisztus az Ő testi valóját magával hozta a mennyből és benne az okos lelket, az értelmet az Ige helyettesítette. Mindezek az irányzatok többé-kevésbé kétségbevonták a Szent Lélek istenségét is, amely eretnekséggel azonban leginkább megbélyegezték magokat a macedonianusok, akiket Macedonius egykori konstantinápolyi püspökről neveztek el így. Macedonius voltaképpen nem maga kezdeményezte a Szent Lélekről elterjedt ama tévelygést, hogy a Szent Lélek nem Isten, hanem csak teremtett lény és Isten szolgája: úgyde később ő is ehhez a szektához pártolt át, amiért 360-ban hivatalából elmozdíttatott és már 381-ben, az első konstantinápolyi zsinat, az úgynevezett semiarianus, pneumatomachus és macedonianus eretnekségeket mind egybefoglalva, közös címen mint macedonianus eretnekséget kárhoztatta.
E sokféle tanbeli torzsalkodás láttára Theodosius császár, mint a niceai zsinat buzgó híve, trónra lépése (379) után pár évvel, ti. 381-ben egyetemes zsinatot hívott össze Konstantinápolyba, a fennforgó ádáz viszályok alapos és végleges eloszlatása reményében. Ez az első konstantinápolyi zsinat a niceai hitvallást elfogadta, szentesítette, de a második hitcikkelyben dogmatikai meghatározásokkal és a harmadik hitcikkelyben a Szent Lélekről szóló dogmatikai mondatokkal kiegészítette.

Az úgynevezett nicea-konstantinápolyi hitvallás görög szövege magyarul így hangzik:

Hiszünk egy mindenható Atya Istenben, mennynek és földnek, minden láthatónak és láthatatlannak teremtőjében.
És egy Úr Jézus Krisztusban, az Isten egyszülött Fiában, aki az Atyától nemzetett minden időknek előtte, világosságból való világosság, igaz Istenből való igaz Isten; nemzetett, nem teremtetett; egylényű az Atyával; aki által lett a mindenség; aki mi érettünk, az emberekért és a mi idvességünkért alászállott a mennyekből és testet öltött a Szent Lélekből és szűz Máriából, és emberré lett, megfeszíttetett érettünk Pontinus Pilátus alatt és szenvedett és eltemettetett és harmadnapon feltámadott az írások szerint, és felméne a mennyekbe, és üle az Atya jobbja felől, és ismét eljövend dicsőséggel, ítélni élőket és holtakat; az Ő országának nem lészen vége.
És a Szent Lélekben, a megelevenítő Úrban, aki az Atyától származik, aki az Atyával és a Fiúval együttimádandó és együttdicsőítendő, aki szólott a próféták által.
Egy, szent, egyetemes és apostoli egyházban. Vallunk egy keresztséget bűnöknek bocsánatára, várjuk a holtak feltámadását és a jövendőbeli örök életet. Ámen.
A nicea–konstantinápolyi hitvallás keletkezéséről imitt közölt hagyományos történelmi adatokra, mint szintén a hitvallás szövegére nézve, az újabb időben az a nézet került felszínre, hogy a niceai egyetemes hitvallás szövege, az ugyanazon zsinat végzésén alapuló hitvallásnak, meg az úgynevezett jeruzsálemi keresztelési hitvallásnak bővített alakja, amely már 374-ben teljesen készen volt abban a szövegezésben, amint azt ma, a nicea-konstantinápolyi hitvallásban egybefoglalva szemlélhetjük. Bármiképpen vélekednénk is azonban erről a kérdésről, a fődolog lényegileg az, hogy a niceai és első konstantinápolyi zsinat, az egyetemes keresztyénség, alaphittételére nézve az evangéliummal megegyezően nyilatkozott és bizonyságtételét az egyetemes keresztyénség, és így református egyházunk is, elfogadta.

Az efézusi hitvallás

Az efézusi harmadik egyetemes zsinatot II. Theodosius császár (megh. 450) hívta össze 431-ben, Nestorius előbb antiochiai presbiter, majd (428–431) konstantinápolyi pátriárka (megh. 440) és a nevéről nevezett nestorianus erednekség ellen. Nestorius tudniillik úgy vélekedett, hogy Krisztusban a két természet, nevezetesen az isteni és emberi egymástól megkülönböztetendő és nem zavarható össze olyanformán, hogy Máriát istenszülőnek theotokosnak lehessen nevezni; mert vajon mondhatnók-e azt, hogy az Istennek van anyja? A teremtmény nem szülheti a teremtőjét és így Mária egyszerűen Krisztusszülő, aki szülte Krisztust. Nestorius e vélekedéséből Cyrillus alexandriai pátriárka (megh. 444) izgatása folytán nagy tanbeli viszálykodás keletkezett, melybe Coelestin római püspök is beleszólt, kárhoztatván Nestoriust. A keleti és nyugati egyházban egyaránt dúló eme háborúskodás megszüntetése céljából hívta egybe II. Theodosius az efézusi egyetemes zsinatot, amely Nestoriust hivatalából elmozdította, az egyházból kirekesztette, nézetét kárhoztatta és a Krisztusban levő két természet egyesülésére vonatkozólag a következő hitvallást alkotta:
Valljuk, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus az Istennek egyszülött Fia, tökéletes Isten és okos lélekből és testből való tökéletes ember; istenségére nézve öröktől fogva az Atyától, emberi létére nézve pedig az utolsó időkben érettünk és idvességünkért szűz Máriától született; istenségére nézve egylényű az Atyával és emberi létére nézve egylényű velünk; mert a két természetnek egyesülése lőn; annak-okáért egy Krisztust, egy Fiút, egy Urat vallunk. Az összeelegyítés nélkül való egységnek értelme szerint valljuk a szent szűzet istenszülőnek, azáltal, hogy az Isten Ige megtestesült és ember lett és ugyanazon fogantatásból egyesítette magában az ő belőle (azaz Máriából) fölvett templomot. Tudjuk, hogy az Úrral való evangéliomi és apostoli szólásokat a theológusok részint egyesítik mint egy személyről, részint különválasztják mint két természetról valókat és az Istenhez méltókat Krisztus istenségére, a jelentékteleneket pedig az Ő emberi voltára vonatkoztatják.

A kalcedoni hitvallás

A kalcedoni negyedik egyetemes zsinatot Marcianus császár hívatta össze 451-ben Eutyches és a róla elnevezett eutychianismus ellen. Eutyches konstantinápolyi archimandrita ugyanis a nestorianismustól eltérőleg azt vallotta, hogy Krisztusban az isteni és emberi természet egyesülése folytán csak egy természet van. Ezt a nézetet Dioscurus alexandriai pátriárka (444–451), a Cyrillus utóda pártolta, ellenben Flavianus konstantinápolyi pátriárka (448) kárhoztatta s ez utóbbinak eljárását Leó római püspök is helyeselte. A folyton növekedő ellentétet a 449. évben egybegyűlt úgynevezett efézusi zsivány zsinat nem volt képes eloszlatni, sőt még inkább növelte, ami miatt Marcianus császár, a római Leó nézettársa, egybehívatta Kalcedonba azt az egyetemes zsinatot, amelyen mintegy hatszázharmincan jelentek meg. Itt az eutychianismust kárhoztatták és a vitás tantétel alapos megmagyarázása céljából a következő görög szövegű hitvallást alkották:
Követvén a szent atyákat, mindnyájan egybehangzólag kinyilvánítjuk, hogy egy és ugyanazon Fiút, a mi Urunk Jézus Krisztust valljuk, aki tökéletes az istenségben és aki tökéletes az emberi létben; aki valósággal Isten és valósággal ember, okos lélekből és testből való, egylényű az Atyával istenség szerint és ugyanő egylényű velünk emberi lét szerint, mindenben hasonló hozzánk, kivéve a bűnt. Istenség szerint eleve az Atyától, emberi lét szerint pedig ugyanő az utolsó napokban érettünk és a mi idvességünkért az istenszülő szűz Máriától született. Ugyanezt az egy Krisztust, aki Fiú, Úr, Egyszülött, két természetből összeelegyítetlenül, elválhatatlanul, oszthatatlanul, elkülönítetlenül valónak ismerjük el. Az egyesülés által semmiképpen sem töröltetett el a természetek különbözősége, sőt inkább mindenik természet megtartotta a maga tulajdonságát és egy személybe és egy lényegbe egyesült, nem két személyre oszlott vagy vált szét, hanem egy és ugyanazon Fiú és Egyszülött, Isten Ige, Úr Jézus Krisztus; amiképpen hajdan szólottak felőle a próféták és amiképpen maga az Úr Jézus Krisztus tanított minket és amint az atyák hitvallása előnkbe adta.

Az úgynevezett Athanasius-féle hitvallás

– Symbolum Quincunque –

Athanasius (szül. Alexandriában 296, meghalt 373 máj. 2), a keleti egyház legkiválóbb theologusa és az igazhitűség tántoríthatatlan őre. Alexandriában előbb (319) diakonus, majd Alexander püspök titkára, később (328) püspök lett. Egész élete az arianismus ellen és az igaz hit mellett vívott ernyedetlen és győzedelmes küzdelemben folyt le. A niceai zsinaton (325) apostoli lélekkel tett vallást az örök Fiúnak az Atyával való egylényegűségéről és ettől kezdve az orthodoxia vezéréül tekintette az egyház. Az arianusok rágalmazása folytán azonban sok viszontagságot kellett elszenvednie: Konstantin (336-ban), Kostantius (341-ben és 356-ban), Julianus (363-ban) és Valens (367-ben) száműzte, de végre közóhajtásra visszatérhetett székhelyére, ahol a végső leheletig buzgólkodott a hivők lelki java érdekében.
A neve alatt fennmaradt, eredetileg latin szövegű – kezdő szaváról nevezve Quicunque – hitvallást határozottan nem ő írta, mert ez, az idők folyamán kibővült és aztán egyetemlegesen elfogadott alakjában – a történelmi kutatások szerint – Rheims környékén jött létre 860 és 870 között. Először az Autunban (valószínűleg 670-ben) tartott zsinat hivatkozik reá, határozottabban pedig (809-ben) orleansi Theodulf említi az Athanasius nevével kapcsolatban és azóta ez a jelzés állandó maradt. A szentháromságról és Krisztus megtestesüléséről szóló emez egyetemes keresztyén hitvallás szövege a következő:

Aki idvezülni akar: mindenekelőtt szükséges, hogy megtartsa az egyetemes hitet; amelyet, ha valaki épen és sértetlenül meg nem tart: kétség nélkül örökre elvész.
Az egyetemes hit pedig ez: hogy tiszteljünk egy Istent háromságban és háromságot az egységben; sem össze nem elegyíve a személyeket, sem külön nem választva a lényeget. Mert más az Atya személye, más a Fiúé, más a Szent Léleké, de az Atyának és a Fiúnak és a Szent Léleknek egy az istensége: egyenlő a dicsősége, egyaránt örök a felsége. Amilyen az Atya: olyan a Fiú: olyan a Szent Lélek (is). Teremtetlen az Atya: teremtetlen a Fiú: teremtetlen a Szent Lélek (is). Végetlen az Atya: végetlen a Fiú: végetlen a Szent Lélek (is). Örökkévaló az Atya: örökkévaló a Fiú: örökkévaló a Szent Lélek (is). És mégis nem három örökkévaló: hanem egy örökkévaló. Amiképpen nem három teremtetlen: sem nem három végetlen: hanem egy teremtetlen: és egy végetlen. Éppenígy mindenható az Atya: mindenható a Fiú: mindenható a Szent Lélek (is). És mégis nem három mindenható: hanem egy mindenható. Ezenképpen Isten az Atya: Isten a Fiú: Isten a Szent Lélek (is). És mégis nem három Isten: hanem egy Isten. Ezenképpen Úr az Atya: Úr a Fiú: Úr a Szent Lélek (is). És mégis nem három az Úr, hanem egy az Úr. Mert valamint a keresztyén igazság kötelez minket arra, hogy egyenként mindenik személyt Istennek és Úrnak valljuk: úgy az egyetemes vallás megtiltja nekünk, hogy három Istenről vagy (három) Úrról beszéljünk. Az Atya senkitől nem lett: sem nem teremtetett: sem nem nemzetett. A Fiú egyedül az Atyától van: nem lett, nem teremtetett: hanem nemzetett. A Szent Lélek az Atyától és a Fiútól van: nem lett, sem nem teremtetett, sem nem nemzetett: hanem származik. Egy tehát az Atya, nem három az Atya: egy a Fiú, nem három a Fiú: egy a Szent Lélek, nem három a Szent Lélek. És ebben a háromságban semmi sincs előbb való, vagy utóbb való: semmi sincs nagyobb vagy kisebb. Hanem mind a három személy együttörökkévaló és együttegyenlő. Úgy, hogy mindenben, amint már fentebb mondottuk: tisztelni kell mind az egységet a háromságban, mind a háromságot az egységben. Annakokáért, aki idvezülni akar, ezenképpen értsen a Szentháromságról.
De szükséges az örök idvességre: hogy a mi Urunk Jézus Krisztus megtestesülését is hűségesen higgye. Annakokáért az az igaz hit, hogy higgyük és valljuk: miszerint a mi Urunk Jézus Krisztus, Istennek fia, (egyenlően) Isten és ember; Isten, aki az Atya lényéből örök idő előtt nemzetett: és ember, aki anya lényegéből időben született: Tökéletes Isten: tökéletes ember, aki okos lélekből és emberi testből áll. Egyenlő az Atyával istenség szerint: kisebb az Atyánál emberség szerint. Aki noha Isten és ember, mindazáltal nem kettő, hanem egy Krisztus. Egy pediglen nem az istenségnek testbe való átváltozása által: hanem emberi voltának Istenbe való felvétele által. Teljességgel egy; nem a lényeg összeelegyedése: hanem a személy egysége szerint. Mert valamint az okos lélek és a test egy ember: úgy az egy Krisztus Isten is, ember is. Aki szenvedett a mi idvességünkért: alászállott a poklokra: harmad napon halottaiból feltámadott. Felment a mennyekbe: ül a (mindenható) Atya (Isten) jobbján. Ahonnan eljövendő ítélni élőket és holtakat. Az Ő eljövetelekor minden ember feltámad a maga testével; és számot ad kiki az ő tulajdon cselekedeteiről. És akik jót cselekedtek, bemennek az örök életre; akik pedig gonoszt, az örök tűzre. Ez az egyetemes hit: amelyet aki hűségesen és erősen nem hisz, nem idvezülhet.

(Jellemző bizonysága ez a hitvallás egyébként annak, mennyire eltolódott már a hitnek evangéliumi fogalma értelmi irányba. A hangsúly teljesen azon van már, hogy bizonyos hittételeket igaznak kell tartania annak, „aki idvezülni akar”.)