A tanulmány a Kárpátaljai Református Egyházkerület honlapjáról származik (www.reformatus.com.ua)!

Prof. Dr. François Dermange, Genf

Kálvin tanításai (II.)- Isten akaratáról

Mit jelent Isten akarata az életemben? Fontos kérdés. Kálvin több irányban is kibontja ezt a kérdést és ilyeneket tesz fel maga és mások számára: Valóban követni szeretném Isten akaratát? Hogyan ismerem fel, hogy mi az Ő akarata? Hogyan valósítom meg gyakorlatilag Isten akaratát?

A következőkben ezeket a kérdéseket fogjuk közelebbről megvizsgálni.


1. Mit jelent tehát Isten akarata az életemben, számomra?

Egészen őszintén így kell fogalmaznunk: spontánul, önmagától még nem keresi és nem követi senki az Isten akaratát. Különféle, természetünkben meglévő képességünk révén bizonyos jó dolgokat tudatosítunk magunkban, például az igazságosságot vagy a másokkal szembeni kötelességeinket, s azért teszünk úgy, ahogy, mert elvárjuk a másik embertől, hogy ő is hasonlóképpen cselekedjék velünk. Azonban Isten akaratáról, amint az például a Tízparancsolat első tábláján olvasható, mintha nem is akarnánk tudomást venni. Csak úgy magától bizony nem fogjuk tisztelni Istent, még kevésbé fogjuk Őt teljes szívből szeretni. Nem nagyon akaródzik Isten akaratát tudomásul vennünk, mert szinte belevakulunk önszeretetünkbe. Az ember „annyira eltelt fennhéjázással és becsvággyal, s önszeretetétől annyira elvakult, hogy tekintetét magára irányozni s mintegy önmagába mélyedni nem képes…” (Institutio, továbbiakban Inst II, 8,1). Még Istennél is jobban véljük tudni, sőt meggyőződésünk, mi aztán tisztában vagyunk azzal, hogy mi az, ami boldogságunkat szolgálja. S végül sokan arra a következtetésre jutnak, hogy az az Isten, aki nem követi vagy nem teljesíti az akaratunkat, valójában ellenségünk. Ha parancsokat és tilalmakat állít elénk, akkor csak a tilalmakra nézünk, melyekről azt gondoljuk, hogy arra valók, akadályozzanak minket „saját életünk” élésében és élezésében.

Istennek mindenekelőtt el kell fordítania tekintetünket és figyelmünket önmagunkról, s ki kell mozdítania lustaságunkból. „…Ha nem volnánk erős zaklatásnak kitéve, testünk lomhaságán javítani nem tudnánk; sőt a test butaságának és hanyagságának a nyugtalanítások sem volnának elégségesek, ha Isten fenyítő vesszőit kinyújtva, mélyebbre nem hatolna” (Inst III 3,7). Neki kell a magunkról alkotott nagyon magasztos, magabiztos dicső képet, önmagunk bálványszobrát összetörnie, s gyakran kell keményen szembeszállnia önbizalmunkkal („Valóban, arra, hogy lelkileg bizodalmunkat és biztonságunkat Istenbe vessük, semmi nem serkent annyira, mint az önmagunkkal szembeni bizalmatlankodás és a saját nyomorúságunk tudatából eredő aggodalom” – Inst III 2,23). De ugyanígy kell Neki szembeszállnia cselekedeteinkkel (Inst III 2,1 és 3,7), akaratunkkal, gondolatainkkal és indulatainkkal is (Inst III 3,8). A megalázkodásnak erre a mozzanatára van szükség ahhoz, hogy az ó-embert levetkezzük. És hogy megszokott természetünknek búcsút tudjunk mondani. („Ezért hangoztatja a Szentírás annyiszor, hogy vetkezzük le az ó-embert, mondjunk le a világról és a testről, gonosz kívánságainktól búcsút véve, újuljunk meg értelmünk lelke szerint” – Inst III 3,8). Amint viszont Isten látja, hogy meghallgatjuk Őt, más hangnemre vált, nem kényszerít semmire sem többé, hanem sokkal inkább irgalmát tanúsítja irántunk szigora helyett. Azzal hívogat magához, hogy megmutatja: mi is az igazi boldogság, nevezetesen, hogy az nem annyira állapot, mint inkább kapcsolat, azaz elfogadottság, összeköttetés Ővele („A lelkek pedig, ha az igazság által Istenhez nem köttettek, minthogy Tőle idegenek, a halálban maradnak. Viszont ha ez az összeköttetés megvan, ez már magával hozza az örök üdvösséget” – Inst II 10,8), jóllehet még nagyon is elviselhetetlenek vagyunk önmagunk és mások számára. Abból tudjuk pedig meg, hogy Istenhez tartozunk, s hogy Isten szeretete nem vall kudarcot, ha érezzük felszabadultságunkat, elfogadjuk a megbocsátást, és azt, hogy gyermekei közt tart számon. Ha pedig valami igazi követelmény adódhat, akkor az ez: erre a tökéletes szeretetre viszontszeretettel válaszolni.

Először csak ebben a válasz-akcióban képes a hívő ember a törvényre is odafigyelni, s ekkor már nem kényszerzubbonynak érzi a törvényt, hanem kegyelemként fogadja el azt, amiben Isten közli vele az akaratát. Ez az az ígéretes út-mód, amin keresztül azt az ígéretet kapjuk meg, hogy istenfélő és igaz életet folytathatunk, s így meg is találjuk boldogságunkat. Kálvin Lutherrel együtt elismeri, hogy a törvény kétféle módon alkalmazható. Mégpedig: bizonyítékként, a morális elesettség felől úgy, hogy a törvény Isten szentségét állítja elénk, s így tudatosítja erkölcsi nyomorúságunkat. Másrészt: polgári értelemben, azzal a céllal, hogy ösztönözzön az igazságosságra épülő emberi rend megvalósítására. A döntő mégis a harmadik alkalmazás, hasznosítás, amit Luther nem akart elfogadni, nevezetesen: s törvény Isten akaratnyilvánítása, s így zsinórmérték és viszonyítási pont:

«S a törvény harmadik hasznának, mely a legfőbb s másrészt a törvény tulajdonképpeni céljával közelebbi vonatkozásban áll, azok között a hívek közt van helye, kiknek szívében már hat és uralkodik Isten Lelke. Mert bár az Isten törvényét szíveikbe az Isten ujja írta és véste be, azaz a Szentlélek kormányzása következtében oly érzület és vágyódás uralkodik rajtuk, hogy Istennek engedelmeskedni kívánnak, mégis a törvény által kétszeres előhaladást tesznek. Mert a törvény rájuk nézve a legjobb eszköz. Ezáltal tanulják meg napról-napra jobban és biztosabban, hogy mi Istennek az az akarata, amelyre vágyódnak. És ezáltal erősíttetnek meg. Mint ha valamely szolga, bár szívének minden igyekezetével azon van is, hogy ura iránt hűségesnek mutatkozzék, mégis kénytelen urának óhajtásait alaposabban kikutatni és megfigyelni, hogy aztán annál inkább alkalmazhassa magát ezekhez. Ez alól a szükségszerűség alól közülünk senki sem vonhatja ki magát. Mert még senki oly’ bölcsességre nem jutott, hogy a törvény mindennapos tanulása következtében újabb előhaladásokat ne tehetnek az isteni akarat tisztább ismeretében. Aztán mivel nem csak tanításra, hanem biztatásra is van szükségünk, azt a hasznot is húzhatjuk a törvényből, hogy a parancsolatai felett való gyakori elmélkedés következtében felbuzdulunk az engedelmességre, abban megerősödünk és az eltántorodástól visszatartatunk.» (Inst II 7,6-12).

2. Hogyan ismerem meg az isteni akaratot?


Az isteni akaratot a törvényből ismerjük meg, s nem pusztán a Szentlélek adománya által. És mit értünk törvény alatt? Bizonyos értelemben ide tartozik a héber Biblia 613 parancsolata, ami életünk minden pillanatában valamit nyújt nekünk. De arra is képeseknek kell lennünk, hogy a törvényt értelmezzük is, s aztán el tudjuk dönteni, melyek azok, amelyeknek keresztyénként is alá vagyunk rendelve, s melyek azok, melyek Krisztus eljövetelével semmissé lettek (Inst IV 20,15). Kálvin így mindent kizár, ami a ceremóniák törvénye alá esik, ám a legtöbb ószövetségi ceremónia a maga jeleivel azt a lelki-spirituális értelmet is előrevetíti, amit majd Krisztusban kapnak meg. Hasonlatosképpen Kálvin a jogi szabályokat is túlhaladottnak minősítette, mert ezek olyan történelmi környezetből származnak, melyek mások voltak, mit a Kálvin korabeliek. Így tehát az erkölcsi törvény maradt meg leginkább:


«Ennélfogva az erkölcsi törvény, mely két részből áll, amelyek közül az egyik egyszerűen azt parancsolja, hogy Istent tiszta hittel és kegyességgel tiszteljük, a másik pedig azt, hogy az embereket őszinte szeretettel vegyük körül – ez az igazságnak valódi és örök szabálya, előírva minden nemzet-, és korbeli ember számára, akik Isten akarata szerint akarják rendezni életüket. Mert ez az Ő örök és változhatatlan akarata, hogy mi Őt mindnyájan tiszteljük, egymást pedig kölcsönösen szeressük» (Inst IV 20,15).

Így a törvényt a kétszeres szeretetparancsban lehet összefoglalni, amit aztán a Tízparancsolat két táblája tovább részletez…

Abban a helyzetben kell lennünk, hogy a törvényt helyesen értsük és magyarázzuk. Nem elég annyi, hogy nem ölünk, és nem lopunk, s ezzel fejezzük ki felebarátunk iránti szeretetünket? Kálvin nincs ezen a véleményen, hanem minden negatív formulázást („Ne…”) a pozitív irányba kell fordítanunk, hogy megértsük az értelmét („Az erény valamivel tovább terjed, ti. a bűnnel ellenkező kötelességekre és cselekedetekre is….Pl.: Ne ölj! – ebben a közönséges emberi felfogás semmi mást nem keres, mint hogy minden erőszaktételtől, s erőszakoskodásra való hajlandóságtól tartózkodjunk. Én pedig azt mondom, hogy ezen kívül azt is tartalmazza, hogy felebarátunk életét minden lehető eszközzel támogassuk…Isten tiltja, hogy felebarátunkat igazságtalansággal illessük, vagy sértsük, mivel azt akarja, hogy annak élete kedves és drága legyen előttünk. Egyúttal tehát követeli a szeretetnek mindazon cselekedeteit, melyek annak megtartására alkalmazhatóak” – Inst II 8,9). Így tehát a törvény magyarázata a szeretet parancsolata által kitágítja a törvényt olyan végtelen követelménnyé, ami a hívő embert a megszentelődésre ösztönzi.


3. Hogyan ültetem át a törvényt a gyakorlatba?
Senki sem képes arra, hogy a törvényt mint a megszentelődésre történő felhívást saját erőből teljesítse. De a hívő ember a Szentlélek segítségére bizton számíthat, s Ő a hívő embert olyan mértékben eleveníti meg, frissíti fel, amilyen mértékben engedi magát attól a lemondástól nevelni, hogy az életet, az életét ne a saját elképzelései szerint alakítsa. Ebben a tekintetben Keresztelő János Igéi irányadók: «Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem» (Jn 3, 30). Ezt a fogalmazást alapvetően értenénk félre, ha az emberi akarat megsemmisítésének tekintenénk az isteni akarat javára. Kálvin ezzel ellentétben azon a véleményen van, hogy a megszentelődésre kész férfi vagy nő még emberségesebb tud lenni, mint ahogy hiszi, vagy ahogy hinni szeretné. Hiszen e törekvése, ilyen akarata által Isten képe egyre inkább helyreáll benne. Így tehát az isteni és az emberi akarat már nem szöges ellentétei egymásnak, hanem összhangra képesek jutni. Ebben aztán olyan összeilleszkedés jön létre, amit a latin szövegben a szimmetria és a konszenzus szó ad vissza: «Az újjászületés célja az Isten igazságossága és a hívők engedelmessége között lévő összhangnak és egyetértésnek a hívők életében való megjelenítése, hogy így megszilárdítsák az örökbe fogadást, amely által Isten fiaivá lettek» (Inst III 6,1).

Érthető tehát, hogy semmiféle ellentmondásnak nem kell lennie Isten hívása és az ember válasza között, ha az ember azt próbálja életstílusában megvalósítani, amire elhívást nyert (Inst III 17,6). Az elhívás tehát irányváltoztatás is egyben: egyrészt teljesen alárendeljük magunkat Istennek, és az Ő kegyelmének. Másrészt azt kívánja meg az embertől, hogy teljes energiájával törekedjék a hálaadásra egész életén át.

Ennek a követelménynek minden emberi aktivitás, cselekvés alá van rendelve, «hiszen az Úr parancsa szerint mindnyájunknak tekintettel kell lennünk saját hivatásunkra is, életünknek összes cselekedeteiben” (Inst III 10,6). Kálvin nem vonakodik attól, hogy a római jogból átvett státuszra, élethelyzetre vigye át a hívatás, elhívás kategóriáját. A római jogban az ember társadalmi helyzete határozza meg stabilitását, az, amit és ahogyan az állammal szembeni jogokból és kötelességekből vállal. Három típusa van a jog szerint a rangnak vagy státusznak: a szabad ember vagy a rabszolga státusza; a házas ember státusza (paterfamilias) az asszonyokkal és a gyermekekkel szemben; a magisztrátus, a „vezetés” vagy vezető státusza az egyszerű polgár státuszával szemben. Ezek a társadalmi helyzetek nem zárják ki egymást kölcsönösen, előfordulhat, hogy ugyanaz a szabad férfi különböző ranghoz tartozik, nevezetesen szabad ember, meg paterfamilias is, s ezen túl még a magisztrátus tagja is. Minden lépcsőfokon lehet váltani, annak alapján, hogy a különböző élethelyzet hova helyezi őt. Kálvin a hivatást úgy jellemzi, mint ami egyszerre állapot és életstílus is (Kálvin a római és a korinthusi levelek magyarázatánál ír ezekről, meg az Inst III 10,6-ban – „Az Úr…az életpályák megkülönböztetésével kinek-kinek meghatározta kötelességeit; és hogy senki a megjelölt határokon túl ne lépjen, az ilyen életpályákat hivatásnak nevezte el”.). Az eredeti fogalmat Kálvin tehát kitágítja további aktivitásokra, tevékenységi körökre, sőt még az egyszerű kétkezi munkát is bele foglalja („Nincs oly szennyes és hitvány munka, amely (ha hivatásunkat követjük) Isten előtt ne ragyogna és értékes ne volna” – Inst III 10,6). Ebben a szemléletben Kálvin követi Luthert (lásd ehhez:. François Dermange – Eric Fuchs: s. v. «vocation». In: Encyclopédie du protestantisme. Paris: Ed. du Cerf; Genf: Labor et Fides 1995, S. 1627–1655.) A kölcsönös segítés célja az, hogy az embereket egymástól függőnek, egymással összefüggőnek mutassa be, s a hivatás tekintetében a kétkezi munka konkrét példa arra, hogyan is tudjuk egymást segíteni:

«Krisztus Igéiből az is nyilvánvaló, hogy Istennek kiváltképpen azok tetszenek, akik testvéreik előnyére is dolgoznak» (Johannes Calvin: J. C.s Auslegung der Heiligen Schrift, Neue Reihe: J. C.s Auslegung der Evangelien-Harmonie. 2. Teil. Übersetzt von Hiltrud Stadtland-Neumann und Gertrud Vogelbusch. Neukirchen-Vluyn: Neukirchener Verlag des Erziehungsvereins 1974, S. 145, zu Mt 20, 7. – Azaz Kálvin Szentírás magyarázatában olvashatunk erről, kiváltképpen az evangéliumi harmóniában, a Mt 20,7-hez írt megjegyzéseiben – „Azok pedig így válaszoltak: Mert senki sem fogadott meg bennünket. Erre ezt mondta nekik: Menjetek ti is a szőlőbe!”).

Így tehát a hivatás, az elhívás többfajta szempontot egyesít a megszentelődésre kész személy életében, mégpedig: élete értelmi, hivatásbeli, intellektuális és lelki-szellemi összetevőit, melyek összességükben és teljesen egy cél felé vonják őt, Isten felé, hogy Hozzá, akaratához alkalmazkodjék, Neki tessék, bizonyos értelemben Hozzá hasonlatos legyen („Csak annyira mondom valakiről, hogy Isten képe ragyog benne, amennyire az Istennel való hasonlatossághoz közelebb jutott. És hogy a hívők ide juthassanak, Isten a bűnbánat pályáját jelöli ki számunkra, hogy egész életünkön át azon járjunk” -Inst III 3,9), mivel Őhozzá tartozik. „Mikor el voltunk szórva és a világ útvesztőibe széthányva, mint a szétűzött juhok, Ő gyűjtött össze bennünket, hogy magához csatoljon. S mikor az Istennel való összeköttetésünket halljuk emlegetni, jusson eszünkbe, hogy a szentségnek kell lenni az összekötő kapocsnak, nem úgy, mintha a mi szentségünk érdeme által jutnánk Ővele közösségre (mivel inkább Őhozzá kell előbb csatlakoznunk, hogy az Ő szentsége által áthatva, kövessük Őt oda, ahova szólít), hanem mivel az Ő dicsőségéhez nagy mértékben hozzá tartozik, hogy ne legyünk közösségben a bűnnel és a tisztátalansággal. Ezért a Szentírás tanítása szerint ez a mi hivatásunk célja, amire mindig tekintettel kell lenni, ha Isten hívásának meg akarunk felelni” (Inst III 6,2). De Kálvinnak nincs semmiféle illúziója. Az ilyen terv és szándék ugyanis nem teljesíthető azonnal, hanem egy egész projektről van itt szó, ami egész életünkön át tart, s egyben ez adja meg életünknek igazi értelmét:

«Ez a megújulás azonban nem egy perc, nem is egy nap, vagy egy év alatt tesz teljessé, hanem Isten állandó, sőt sokszor lassú előhaladás folytán szünteti meg az Ő kiválasztottaiban a test romlottságát: megtisztítja őket a szennytől és a saját templomaivá teszi őket, megújítván minden érzéküket a tökéletes tisztaságra, hogy egész életükön át gyakorolják magukat a bűnbánatban és megtudják, hogy ennek a küzdelemnek csak a halál vet véget” (Inst 3,9).

Kérdések a feldolgozáshoz: 1) Valóban követni szeretnéd Isten akaratát? Mit kell ennek érdekében a legsürgősebben tenned? 2) Mi az igazi boldogság Isten akarata szerint? 3) Mire irányul Isten igazi követelménye? 4) Ki és hogyan teljesítette (nem teljesítette) Isten akaratát közöttünk (egyéni válaszok kellenek!)? 5)Keressünk ó-, és újszövetségi példákat, Igéket Isten akaratára vonatkozóan, beszéljünk ezekről, s vonatkoztassuk életünkre! 6) Tegyük fel a kérdést: én mennyire teljesítem Isten akaratát, s mi az akadálya a teljesítésnek? 7) Milyen összefüggés van az istenfélelem és a boldogság között? 8) A törvény háromféle módon alkalmazható, melyek ezek, s mi közöm van ezekhez?

(Fordította Dr. Békefy Lajos)