Róm 8,17-25.

17 Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek és
örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt
meg is dicsőüljünk. 18 Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem
hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk. 19
Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.
20 A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem
önszántából, hanem az által, aki alávetette, mégpedig azzal a
reménységgel, 21 hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a
romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára.
22 Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és
együtt vajúdik mind ez ideig. 23 De nem csak ez a világ, hanem még azok
is, akik a Lélek első zsengéjét kapták, mi magunk is sóhajtozunk
magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására. 24 Mert üdvösségünk
reménységre szól. Viszont az a reménység, amelyet már látunk, nem is
reménység; hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie? 25 Ha
pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk.

                         ISTEN BÉKESSÉGE

Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a
dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk. (Róm 8,18)

Egy este, 14 évvel ezelőtt, a lelkészünk felhívott, hogy közölje, egy
gyülekezeti elöljáróval szeretnének eljönni hozzánk. A férjem az
édesanyját látogatta meg a kórházban, így aggódtam, hogy valami történt
vele az úton. A férjemmel semmi baj nem volt, de a lelkész elmondta,
hogy a 15 éves fiunk (a legfiatalabb) meghalt az iskolai biciklitúra
alatt. Bocsánatot kérve a hálószobámba mentem, hogy Istenhez
imádkozzak, hogy erősítsen a bánatom viselésében. A bánatom nem múlt
el, de Isten hordozhatóvá tette azt. Biztosan tudtam, hogy a fiunk vele
van. És ha a világ össze is omlott körülöttem, Isten minden értelmet
meghaladó békességet adott.
Amikor visszamentem a lelkészhez, hogy megvárjuk a férjem
hazaérkezését, biztosítottam arról, hogy a veszteség ellenére boldog
vagyok, hogy a fiam velem lehetett 15 évig. Még ma is, amikor sírok,
mert nem lehet itt velem, vigasztal az a biztos tudat, hogy a fiam
biztonságban van Isten szeretetében.
A fiam halála óta minden napot úgy élek, mintha az utolsó lenne. A
szeretteimnek gyakran mondom, hogy szeretem és becsülöm őket. De
mindenek felett áldom az Urat, hogy mindannyian örök biztonságot kapunk
szerető gondviselésében.

Imádság: Köszönjük, Istenünk, szerető gondviselésedet. Köszönjük, hogy
a végtelen szeretetedre és kegyelmedre bízhatjuk a szeretteinket.

 Ámen.