Kálvin tanításai (I.)
Isten dicsőségéről

Sorozatunkkal szeretnénk végig kísérni Kálvin születésének 500. évfordulóját. Felidézzük gazdag életművéből gondolkodásának, s így a református gondolkodásnak és életnek, hitnek és erkölcsnek sarkalatos felismeréseit, oszlopos igazságait és a világ bármely részén felismerhető sajátosságait. Ebben a tekintetben csaknem mindegy, hogy aki református hiten él, milyen kultúrában, bőrszín alatt vagy műveltségi szinten gyakorolja „kálvinista” hitét. Szó lesz az egymás után megjelenő írásokban Isten dicsőségéről, a Biblia szerepéről, Isten akaratának kereséséről és megértéséről, a sokat vitatott eleve elrendelés tanáról, s a Szentlélek teológusa lévén Kálvin, a Szentháromság harmadik személyéről is.

Mostani – s legtöbb - témánkat hármas felosztásban tárgyaljuk: megismerjük reformátorunk gondolatait Isten mennyei dicsőségéről, a Fiú, valamint Isten gyermekeinek a dicsőségéről. Legfontosabb forrásunk az Institutio, a Keresztyén Vallás Rendszeréről írott nagy opus minden egyházközség könyvtárában megtalálható két kötete, aminek újra kiadása 1995-en volt. Javasoljuk, hogy gyülekezeti és más szintű konferenciákon, bibliaórákon Testvéreink beszélgessenek ezekről a témákról, s így aktívan kapcsolódjanak bele a Kálvin-évbe. Gazdagodjunk közösen reformátorunk gondolatai vezetésével a legdrágább dologban, Szentháromságos Istenünk megismerésében, ami Kálvin szerint „a boldog élet végső célja”. Témánk tárgyalásánál tekintetbe vettem a neves német református teológus, Kálvin-, és Barth-szakértő, Dr. Eberhard Busch könyvei, tanulmányai legfontosabb megállapításait.



1. Isten mennyei dicsősége

Kálvin erről az Institutio (továbbiakban Inst) negyedik könyve ötödik fejezetének a 17. szakaszában ír. Isten lakozása ugyanis a mennyben összefügg dicsőségével: „Nem kell mindjárt arra következtetnünk, hogy Isten az égbe mintegy korlátok által be van csukva és oda van bilincselve…De mivel az Ő kibeszélhetetlen dicsőségét a mi gyarló elménk másképpen felfogni nem tudja, azért ránk nézve az ég jelzi az Ő dicsőségét, mint olyat, melynél fölségesebb és méltósággal teljesebb a mi szemeink előtt nincs” (Inst III 20,40). A dicsőség Isten lényegi tulajdonsága. Isten dicsőséges. A menny pedig ott van, ahol Isten dicsőségesen jelen van. Ha dicsősége távol van tőlünk, a menny is távol van.

Ugyanakkor Istent a maga dicsőségében Kálvin szerint nem szabad csak a túlvilágba, a távoli mennyekbe helyezni, mintegy földi viszonyainkból kiszorítani, eltávolítani. Észre lehet és kell vennünk, hogy sok nyilvánvaló, érzékelhető utalás jelenik meg körülöttünk, ami félreérthetetlenül Isten dicsőségére mutat. Ezt így fejezi ki reformátorunk: „Isten minden egyes művébe oly’ tisztán és világosan véste be dicsősége biztos jegyeit, hogy még a legtanulatlanabb ember sem hozhatja fel mentségéül, hogy Istent nem ismeri…Bárhova veti is az ember tekintetét, nincs az egész világon oly’ parányi hely, melyen dicsőségének legalább valami kis szikráját ne látnók ragyogni” (Inst I 5,1). Kivált szeretné Istenünk teremtményeiben, Isten képmásában látni dicsőségét („Isten dicsősége az élő ember – lyoni Iréneusz), mintegy tükörben (Inst II 12,6), ám ha a külső dolgokban ez nem is mutatkozik meg, legalább belsőleg legyen jelen! „Mert bár az ember külsejében is ragyog Isten dicsősége, mégis kétségtelen, hogy képe és hasonlatosságának sajátos lakóhelye a lélek” (Inst I 15,3).

Az Atya dicsőségét egyelőre csak közvetetten szemlélhetjük. Mivel esendők vagyunk. Így tehát mindannak, ami dicső, alá kell rendelődnie az Úrnak. Ám ha kizárólag megmaradunk a földi dolgok múlandó dicsőségénél, mint ahogyan a mai világban oly’ sokféle nyomorúságában, talmi örömében, áltatásaiban tapasztaljuk ezt, akkor megmaradunk annál a világ-, és életkisiklasztó szemléletnél, hogy a világ és az ember önmaga teremtője, istene, alkotója. Ekkor pedig nem csak az Isten dicsőségére borul rá a hitetlenség sötétsége, hanem magára az emberre és történelmére. S ez utóbbi súlyosabb, mert a Napot (Istent) a felhő nem árnyékolhatja be, csak az alatta élőket. Márpedig mi várjuk Istennek Jézus Krisztusban való dicsőséges megjelenését (Tit 2,13).

2. A Közbenjáró Krisztus dicsősége

A Közbenjáró Isten és az emberek között „a kimondhatatlan dicsőségű Isten” (Inst I 13,10). A dicsőség beragyogja a Fiú istenségét is. De Őbenne, az igaz Istenben és igaz Emberben kell Isten dicsőségének az emberek számára láthatóan megjelennie, mivel másban ez nem jelenhet meg. Ugyanis a kibeszélhetetlen árnyékok alatt roskadozó emberek, akiknél vak vezet világtalant, ezt már maguktól meg sem látják. A Zsidókhoz írt levél 1,3-hoz csatolt magyarázatában ezt írta Kálvin: „Ha azt hallod, hogy Isten Fia Atyjának dicsőséges visszatükröződése, akkor gondolj erre: az Atya dicsősége számodra láthatatlan ugyan, de ha Krisztusban felragyog, akkor láthatóvá lesz…Isten páratlan fénye csak e kisugárzás által áradhat belénk” (CR 55,12). „Mihelyt eszünkbe jut Istennek rettenetes felsége, lehetetlen, hogy meg ne rettenjünk, és hogy a saját méltatlanságunk belátása messzire ne vessen bennünket, míg közbe nem lép Krisztus mint Közbenjáró, ki a félelmetes dicsőségnek a székét a kegyelem székévé változtatja…” (Inst III 20,17). Isten kegyelme és Isten dicsősége ugyanis összetartozik. Reformátorunk az Efézus 1,11-12-höz írt megjegyzésében így fogalmazott: „A dicsőség fogalma…azt jelöli, ami Isten jóságából tündöklik fel előttünk. Mert semmi nem fontosabb számára, amiben megdicsőítené önmagát, mint éppen jósága” (CR 51,152).

De mi látjuk-e, érzékeljük-e Istennek így kinyilvánított dicsőségét? Kálvin válasza: Krisztuson fedezhetjük fel egyedül ezt a dicsőséget. A János 1,14 kapcsán figyelmeztetőn megjegyzi: „Jóllehet Krisztus dicsőségét mindenki előtt nyilvánvalóvá tehetné, mégis sokak előtt felfoghatatlan marad vakságuk miatt. Csak azon kevesek, akiknek szemét a Szentlélek felnyitotta, pillanthatták meg dicsősége megnyilatkozásait” (CR 47,15). Isten kijelentése Krisztusban ugyanis nem mindenki számára nyilvánvaló. Csak a Szentlélek által tárulkozunk ki Istennek Jézus Krisztusban megjelentett dicsősége előtt, de teljesen majd csak a jövendő dicsőségben látjuk meg, fogjuk fel ezt.

A Kolossé 1,27-hez írt jegyzetében így fogalmaz Kálvin: „Krisztus a dicsőség reménysége” (CR 52,97). Az evangélium tehát az, amin keresztül az eljövendő dicsőség, amit Isten ajándékoz, már most beleragyog szívünkbe. Ezért: 1) Jézus Krisztus evangéliuma ülteti szívünkbe az eljövendő dicsőség reményét; 2) az eljövendő dicsőség már most felkel a szívünkben az evangélium olvasása közben; 3) ez a dicsőség megörvendezteti szívünket, mivel Istennek Krisztusért megnyilvánuló kegyelmét mutatja meg nekünk.

3. Isten gyermekeinek dicsősége

Az Isten dicsőségéről szóló kijelentésben szó esik arról a várakozásról, ami Jézus Krisztus dicsőségének a megjelenésére irányul (Tit 2,13). Az abban való részesedésünk tisztán kegyelemből van (Inst III 21,7). „Isten meg akarta ismertetni azt, hogy milyen nagy a pogányok között eme titok dicsőségének gazdagsága, az, hogy a Krisztus köztetek van, a dicsőségnek ama reménysége” (Kol 1,27). „Ő világosítsa meg értelmetek szemeit, hogy tudhassátok, mi az Ő elhívásának a reménysége, mi az Ő öröksége dicsőségének a gazdagsága a szentek között…” (Ef 2,6).

És közben mindkettő igaz. Kálvin a Róma 5,2-höz („Aki által van menetelünk is hitben ahhoz a kegyelemhez, amelyben állunk, és dicsekedünk az Isten dicsőségének reménységében”) ezt mondja: „Az evangéliumon keresztül sugároz ránk a jövő dicsőség ragyogása, az, amit majd Isten ad nekünk” (CR 49,89). És: „Mert bármily igaz legyen is az, amit mi hallunk, hogy Isten Országa telve lesz fényességgel, örömmel, boldogsággal és dicsőséggel, mindazonáltal a megemlített dolgok a mi értelmünktől nagyon is távol vannak és talányokként állnak előttünk mindaddig, míg el nem jön az a nap, melyen Isten az Ő dicsőségét színről-színre láthatóvá nem teszi” (Inst III 25,10). Tehát az evangélium hozza már ama fényt, de ugyanakkor a dicsőség titok, talány. Erre a napra pedig mi az Isten dicsősége utáni vágyakozással tekintünk (vö. Mt 6,13: Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség…). Most még szorongattatások között élünk. Először csak akkor, majd ama napon fogja az Úr övéit „a gyalázatból a dicsőségbe” befogadni (Inst III 18,4). Közben pedig ne engedjük félrevezetni magunkat senkitől, hogy mindent, de mindent azon a mérlegen vizsgáljunk meg, ami Isten igaz akaratának a mérlege!

Mi jön még ezután? Kálvinnak a Titus 2,13-hoz („Várván ama boldog reménységet és a nagy Istennek, és megtartó Jézus Krisztusunknak dicsőséges megjelenését”) írt gondolata szerint „Krisztus a világ füstjét elűzi majd, és semmi sem fogja elfedni többé az Ő dicsőségét” (CR 52,141). Akkor felzendül majd a dicsőséges kegyelem himnusza (Ef 1,5). És akkor Isten dicsősége lesz a legnagyobb dolog közöttünk, de csak akkor lesz igaz ez számunkra is, ha mi irgalmasságának a foglalatává, hordozóivá, megjelenítőivé tudtunk lenni e mai kegyetlen világban, e világ ellenére is - érte! Így lesz Isten valóban mindenek középpontja, nem csak erkölcsi értelemben, hanem a létezés értelme tekintetében is. De nem teremtményei nélkül. Felveszi, magához gyűjti, maga köré vonja őket, minket. Akkor jutunk nyugalomra és békességre. „Nekünk bőségesen elég az, hogy e földi vándorlás után a hívők közös Atyja fogad minket…A kegyesek lelkei nehéz küzdelmüket bevégezvén, a boldog nyugalomba térnek, ahol nagy örömmel várják, míg a megígért dicsőség élvezetébe juthatnak…” (Inst III 25,6).

Kálvin mind az Ószövetséget, mind az Újszövetséget buzgón tanulmányozta és élete genfi idejében minden hétköznap ószövetségi, minden vasárnap főként újszövetségi textusról prédikált. Igehirdetéseinek száma meghaladta a 4 000-t, ebből közel a fele maradt fenn. Gyakran találkozott a dicsőség, tisztelet (héberül kábód, görögül doxa, latinul gloria) szavakkal, és a Szentlélek különösképpen tágasra nyitotta szívét ezen üzenetek befogadása és továbbadása előtt. Az Újszövetségben 165-ször fordul elő ez a fogalom, 77 alkalommal Pál használja, az Isten dicsőségének teológusa. És a későbbi teológusok közül kiváltképpen Kálvin, aki jelmondatában: Egyedül Istené a dicsőség (Soli Deo Gloria) valójában két másik teológiai véleményt, megfogalmazást egyesített a legmagasabb fokon. E két megállapítás: „Az ember dicsősége Isten” (Gloria hominis est Deus) és „Isten dicsősége az élő ember” (Gloria Dei vivens homo). Nem véletlen, hogy a 20. század legjelentősebb református teológusai, így például Barth Károly vagy az utána következő nemzedékből Wilhelm Niesel a református gondolkodás egyik kulcsfogalmának tekintette a dicsőség fogalmát. Az Isten dicsősége fogalom tehát Kálvin számára nem elvont teológiai eszme volt, hanem viszonyfogalom, viszonyulást kifejező fogalom. Ott ragyog fel Isten dicsősége az élő emberben, ahol Isten irgalmasságából és jóságából veszünk át és adunk tovább valamit. Az Isten-kapcsolatból, az Istenhez, Jézus Krisztushoz kapcsoló élő viszonyból. Ezt az etikailag és az emberi kapcsolatokban is megtestesülő isteni dicsőséget láthatták egykor és láthatjuk ma mi is a Szentlélek által Jézus Krisztuson, az Atya egyszülöttjének dicsőségében – lelkiképpen.

Megbeszélésre ajánlott témák: 1) Keressünk ki az Ószövetségben Igéket, melyek Isten, az Úr dicsőségéről szólnak. Mi jellemzi ebben a tekintetben az Úr-Izráel-egyén kapcsolatát? 2) Keressünk ki Pál apostol leveleiben olyan Igéket, melyek a dicsőségről szólnak. 3) Mi a lényeges különbség és hasonlóság az ószövetségi Igék és a páli Igék üzenete között? 4) Mi az, ami Kálvin fent leírt tanításából leginkább megragadta gondolatainkat és szívünket, s miért? 5) Hogyan szolgálom (vagy nem) Isten dicsőségét azzal, ahol és ahogyan élek? 6) Látszik-e valami az életemen abból az igazságból, hogy Isten dicsősége az élő ember? És ebből: Az ember dicsősége Isten? Mondjunk konkrét példákat!

Dr. Békefy Lajos