A tanulmány a Kárpátaljai Református Egyházkerület honlapjáról származik (www.reformatus.com.ua)!

Jézus Krisztusról

Kálvin tanításai (IV.)
Jézus Krisztusról (B.)

A reformáció és reformátorunk teológiájának tengelye Krisztus (solus Christus) és a Róla szóló bizonyságtétel. Előző (III.) ismertetőnkben ezzel foglalkoztunk, most ezt az Úr Jézus Krisztus három tisztéről (munus triplex Christi: munus propheticum – a prófétai tiszt; munus sacerdotale – a papi tiszt; munus regium – királyi tiszt) szóló kálvini tanítással egészítjük ki, aminek hatása volt a református gyülekezet-, és egyházszemléletre.

Ez aztán megjelent a presbiteri tisztről szóló tanításban is. Az Institutioban leginkább a II,15-ben, illetve a gyülekezeti tisztségekről a IV,3 8-9-ben olvashatunk ide vonatkozó gondolatokat.

Kálvin tanításának hátterében az a bibliai és teológiai meggyőződés áll, hogy az egyházban egyedül Krisztus uralkodhat, ennek következtében az egyház működésében, rendjében és feladat meghatározásában is a három tisztnek kell megmutatkoznia.

Krisztus három vagy hármas tisztének, azaz a prófétai, a papi és a királyi tisztnek a gyülekezetben négy vezetői feladat felel meg: a prédikátori, illetve tanítói hivatal, a diakóniai szolgálat és a presbiteri rend.

KRISZTUS PRÓFÉTAI TISZTE. Ebben fejeződik ki Isten üdvhozó akarata, nevezetesen: tökéletesen kijelentette előre Fia jövetelét, akiben az ígéretek be is teljesültek. Mégpedig oly’ módon, hogy Ő tökéletesen kijelentette Isten akaratát, titkait, amennyire csak az embereknek szükségük volt erre. Ahhoz, hogy Krisztus igazán betöltse prófétai hivatalát, neki egyfelől Istennek kellett lennie, a János 1,18 szerint („Istent soha senki sem látta: az egyszülött Isten, aki az Atya kebelén van, az jelentette ki őt”), másfelől meg egészen embernek, ahogyan arról pl. az ApCsel 3,22-ben olvasunk („Maga Mózes mondta: Prófétát támaszt nektek testvéreitek közül az Úr, a ti Istenetek, olyat, mint én: őt hallgassátok mindenben, amit csak mond nektek”).

KRISZTUS PAPI TISZTE. Ebben az jutott kifejezésre, hogy Krisztus az emberi bűnökért eleget tett és Isten jótetszését megszerezte számunkra. A Kolossé 1, 20kk szerint „békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által. Titeket is, akik egykor Istentől elidegenedtek, és ellenséges gondolkozásúak voltatok gonosz cselekedeteitek miatt, most viszont megbékéltetett emberi testében, halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé”.

A 2Korinthus 5, 15 szerint a feláldozott Főpap Krisztus „azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt”. Ezt erősíti meg Pál a Róma 5, 10-ben: „akkor, mikor ellenségei voltunk, megbékéltetett minket az Isten önmagával Fia halála által, akkor miután megbékéltettünk, még inkább üdvözíteni fog élete által”.

Ez a papi szolgálat nem egy bizonyos ideig tart, nem a törvény írta elő, hanem „Melkisédekhez hasonlóan támad más pap, aki nem testi parancsolat törvénye szerint lett azzá, hanem örökkévaló élet ereje szerint”. (Zsid 7, 14).

Ebben a tisztében Krisztus maga egyszerre pap, áldozat és oltár. Pap mindkét természete szerint, áldozat emberi természete szerint, amit viszont az isteni természet tett hathatóssá. Oltár volt isteni természete szerint, hogy megszentelje mindazt, amit rátesznek, s még nagyobb legyen értéke az áldozatnak.

KRISZTUS KIRÁLYI TISZTE. Ez arra utal, hogy Krisztus isteni teljhatalommal és erővel (cum autoritate et potentia) mindent elrendel, igazgat, feloszt, ami szükséges az emberek boldogságához, üdvösségéhez. Erről már a Zsoltár így ír: „Én kentem föl királyomat szent hegyemen, a Sionon!” (2, 6). Az Újszövetségben is megjelenik uralkodásának királyi jellege: „Ő pedig uralkodik a Jákób házán örökké, és uralkodásának nem lesz vége” (Luk 1, 33). Az Ő királyságának, királyi uralmának általános jellemzői:

1) egyetemesen általános, tehát kiterjed mindenkire és mindenre;

2) férfira és nőre, minden emberre;

3) minden teremtményre – mindkét esetben visszamenő hatállyal is.

4) Kiterjed az emberi lélekre és a lelkiismeretre is.

5) Ez az uralom, királyság örök.

6) Akik ennek a királyságnak tagjai, azoknak ez békességet és tökéletes boldogságot ajándékoz.

Itt is kiviláglik, milyen fontos, hogy Krisztus egyszerre Isten és egyszerre ember. Ha nem lenne Isten, nem lehetne lelkünk Királya, az örök élet Királya, aki életet és halált oszt. Ha nem lett volna ember is egy személyben, nem lehetne a test feje…
Nem te hordozod a tisztséget, hanem a tisztség hordoz téged

Mindaz, amiről a három tiszt kapcsán szó volt a fentiekben, valójában megalapozása Kálvin gondolkodásában és egyházi gyakorlatában az egyházi tisztségek meghatározásának és megkülönböztetésének. Nem az egyes egyházi feladatokat ellátó vagy tisztségeket betöltő személyek képezik alapját ezeknek a tiszteknek és tisztségeknek, nem is emberi megbecsülésük vagy tisztességük az alapja, hanem maga a tiszt/tisztség, illetve aki azt hordozza, Krisztus.

Az Institutio IV,8,2-ben ezt olvassuk: „Azért itt eszünkben kell tartanunk azt, hogy bármiféle tekintélyt és méltóságot tulajdonít is a Szentírásban a Szentlélek akár a papoknak, akár a prófétáknak, akár az apostoloknak, vagy az apostolok utódainak, mindabban tulajdonképpen nem magukat az embereket részelteti, hanem azt a tisztséget, amelyet ők betöltenek. Vagy hogy világosabban beszéljünk, az Isten Igéjét, amelynek szolgálata reájuk van bízva”.

Az egyházban Krisztus három tisztére, „hivatalára” épül fel négy tiszt, hivatal: a lelkészeké, a tanítóké, a presbitereké és a diakónusoké. A négyféle hivatalban vagy megbízásban munkálkodók nem a maguk ítélete, értékrendje vagy gondolkodásmódja szerint beszélnek és járnak el hivatalukban. „Mikor ugyanis az Úr őket elhívta a tisztségre, egyúttal arra is parancsot kaptak, hogy semmit se szóljanak önmaguktól, hanem az Úr szájából beszéljenek…nehogy valamit az Ő Igéjén kívül szóljanak” (ugyanott).
Kálvin hivatalértelmezése bibliai alátámasztásának az érdekében szívesen hivatkozik Mózesre, „minden próféták legkiválóbbjára”, aki csak azt akarta hirdetni, mondani, ami az Úrtól jött (vö. 2Móz 3, 4kk). De Kálvin visszautalt az ószövetségi papokra is, akik Isten követei, s nekik az Isten törvénye szerint kell beszélniük (Inst IV,8,2 – vö. 5Móz 17, 10).
A Krisztus hármas tisztén nyugvó gyülekezeti/egyházi tisztségek gyakorlatba történő átültetését Kálvin az 1541-ben kiadott genfi egyházi rendtartásban kezdte meg, ennek 1561-ben, 20 év tapasztalatát figyelembe véve jelent meg az átdolgozott kiadása. Időközben néhány, talán idealizált elképzelését felül kellett vizsgálnia. S ezt meg is tette. Az egyház önállóságát az egyházi tisztségek vagy feladatkörök betöltésénél nem tudta megvalósítani, az ugyanis a genfi városi magisztrátuson megakadt. A presbiterek esetében ez úgy működött, hogy őket „magisztrátusi megbízottaknak” kellett tekinteni, akiket úgy delegáltak a presbitériumba.

Pásztorok, tanítók, presbiterek (=vének) és diakónusok
A négy feladatkörre, vagy hivatalra nézve a Genfi Egyházi Rendtartás világos körülhatárolást hozott.
A pásztoroknak a feladata a közösségben és egyénileg is Isten Igéjének hirdetése: tanításul, bátorításul, fegyelmezésként és intésként.  A pásztoroknak a sákramentumokat, szentségeket is ki kell szolgáltatniuk, s együtt a vénekkel vagy városi megbízottakkal gyakorolni kell a testvéri intést is. Ezenkívül még feladatuk a betegek látogatása.
A tanítók/doktorok feladatai: a hívőket az üdvösség tanával megismertetni, ne hogy bárki is az evangélium tisztaságát akár tudatlanságból, akár tévtanítások miatt beárnyékolja. Kiváltképpen való feladatuk még az egyházi utánpótlás biztosítása.
A vének/presbiterek feladata: az egyháztagok életvezetésére, magatartására figyelni, s azokat testvéri/baráti szóval kérni/inteni, akik hibás lépéseket tesznek, illetve rendetlen és rendezetlen viszonyok között élnek.
A diakónusok feladatai: kétféle szolgálatra is van megbízatásuk. Az egyik a szegénygondozás, azaz a nekik szánt adományok elosztása és kezelése. A másik a betegek gondozása. Ennek megfelelően Genfben voltak külön kórház-felelősök és gondozók is.

Barátságos egyházfegyelem!

Híressé, de sokak által vitatottá is vált a Kálvin által Genfben bevezetett egyházfegyelmezés. Márpedig a Genfi Egyházi Rendtartásban az is szerepel, hogy lehetséges egyes gyülekezeti tagok megintése, illetve azok eltiltása az úrvacsorától, akik rendetlenül éltek. Ez kifejezetten barátságos feddés formájában történhetett. A titkos vagy rejtegetett dolgokat is négyszemközt, de legalábbis zárt körben kellett szóba hozni, rendezni próbálni. Ha tagadja valaki ilyen beszélgetéskor tévedését vagy bűnét, akkor el kell őt utasítani. A néhány évvel ezelőtt nyilvánosságra került genfi presbitériumi jegyzőkönyvek szerint az egyházfegyelmezés csak ritka esetben, extrém dolgokban került alkalmazásra, s vezetett eltiltáshoz az úrvacsorától. „Legtöbb estben lelkigondozásról volt szó, amit a tapasztalt presbiterek igyekeztek úgy végezni, hogy a vitás helyzeteket vagy a konfliktusokat együtt oldják meg” (M. Weinrich).
Az egyházfegyelmezés történeti háttere
A reformáció következtében rendszerint a politikai felsőbbség „elkezdett törődni a keresztyén mérték szerinti polgári együttéléssel, s a Tízparancsolat betöltését is, legalább is annak első táblája parancsolatainak a megtartását felügyelte” (P. Opitz). Például házassági bíróságokat hoztak létre sokhelyütt az egyénieskedés és önbíráskodás megakadályozására. Kálvinnak az eredetisége éppen abban volt, hogy egy tisztán egyházi testület vagy közösség kívánta gyakorolni az egyházfegyelmet, aminek a célja pontosan az volt, hogy a gyülekezetben rendezett együttélés valósuljon meg. Ezzel Kálvin megkezdte az egyház és az állam szétválasztását. Az egyházban Isten Igéjének a rendje volt a mértékadó, nem az állami felsőbbség törvénye, rendelkezése. Ez az elképzelés bármennyire igazolható volt is, nem tudott maradéktalanul érvényre jutni a Kálvin korabeli Genfben.
Georg Plasger, a protestáns teológia professzor Siegenben, teológiai tanulmányában rámutatott arra, hogy Kálvinnak a Jézus Krisztus hármas tisztéről alkotott teológiai látása és véleménye nagyon is eredeti tanítás volt a reformáció korában. Ez a református krisztológiát (=Krisztus-tant) elhatárolta a lutheri és a római katolikus tanítástól, másrészt hatással volt ezekre. A hármas tisztről alkotott kálvini vélekedés hatással volt még a későbbi teológiai fejlődésre. Azért volt eredeti és új ez a tanítás, mert Luther még duális modellben gondolkodott, azaz a királyi és a papi tisztet emelte ki. Ehhez Kálvin hozzátette a prófétai tisztet, így hozva létre a triádikus formulát. A Genfi Káté, az Institutio, majd a református szimbolikus irat, a Heidelbergi Káté 31. és következő kérdése-felelete terítette szét Európában és a tengeren túl is ezt az eredetien református szemléletet.

Elmélyítő kérdések, feladatok:

1) Hány tiszte van Jézus Krisztusnak, s mi épül erre a gyülekezetben?

2) Vizsgáljuk meg a három tiszt bibliai hátterét, beszélgessünk róla!

3) Melyik tiszt volt Kálvin eredeti hozzátétele a lutheri kettős tiszthez?

4) Jellemezzük röviden a négy gyülekezeti tevékenységi kört Kálvin szerint!

5) Milyen célja volt az egyházi fegyelmezésnek Kálvin szerint?

6) Kik végezték?

7) Mivel tette meg az első lépést Kálvin az egyház és az állam szétválasztása felé, s mennyire sikerült ez?

8) Hogyan gyakoroljuk gyülekezeteinkben az egyházfegyelmezést – barátságosan?

9) Mit kell tennem/tennünk ennek érdekében? (Helyi feladatok, lehetőségek).

(Barbara Schenk, G. Plasger internetes írásainak felhasználásával készült, elérhetőség: www.reformiert-info.de)

Dr. Békefy Lajos (szerk.)