A cikk a Kárpátaljai Reformátu Egyházkerület honlapjáról van (www.reformatus.com.ua), több részletben adom közzé, szerintem nagyon érdekes Jézus Krisztus szenvedéstörténetéről!

Radvánszky Ferenc

A Passió korabeli összefüggései

Politikai per Amikor a zsidók valamit szerettek volna elintézni a római helytartónál, akkor minél nagyobb felhajtással tárták elé az ügyüket. Ezt a gyakorlatot lehet most is megtapasztalni: Kajafás az egész sanhedryn kíséretében jelent meg a preaterium előtt (Lk 23,1; Jn 18,28 kk). A zsidó vádlók, a római helytartó felé, a Jézus elleni vádak előhozásánál, nem említik a vallási per tárgyát, hanem csak politikai vádakat hoznak elő: zavartkeltő, (Messiás)király (Lk 23,2). Pilátus higgadt, a zajos tömegfelvonulás ellenére (már állt előtte néhány un. „messiáskirály”). Higgadtan a lényegre kérdez: „Te vagy e a zsidók királya?” Jézus helybenhagyja a kérdést és megtoldja a választ: „Az én országom nem e világból való” (Jn 18,36). A Jézust elfogó ezredes Pilátushoz intézett jelentéséből Pilátus már hasonló választ várhatott Jézustól. Ezt a váradalmat erősíti meg, mikor Jézus az igazság országáról beszél. A sok cinikus törtetés közepette karriert csináló Pilátus teljes joggal kérdezheti: „Micsoda az igazság?”. Ha egy palesztínai zsidó, aki Pilátus és a római birodalom vérengzéseit és csúsztatásait a háta mögött tudva és imerve, még mindig az igazságot keresi, az a császár legártatlanabb alatvalója lehetett. Ezért mondja ki Pilátus: „Én nem találok benne semmi bűnt” (Jn 18,38). Ekkor a zsidó vádlók, egy galileai lázadónak próbálták lefesteni Jézust (Lk 23,5). Pilátusnak, az ügy lezárása tekintetében ez kapóra jött, ui. a városban tartózkodott Heródes, a galileai illetékes uralkodó, akinek át lehetett adni Jézus ügyét. Ráadásul kiengesztelő gesztus értékű is volt ez az ügyátadás Pilátus részéről Heródes felé (akit, semita liliputfejedelmnek titulálva, sok durva sértéssel bántot meg a római helytartó), hogy Pilátus Heródesnek átengedi a fogoly feletti törvénykezést. A klerikális vádlók egész serege átvonult Heródeshez (Lk 23,10). Ennek a buzgó és aggodalmaskodást sejtető átvonulásnak a háttrében az a félelem húzódhatott, hogy a Keresztelő Jánost is szívesen hallgató negyedes fejedelem (Mk 6,20), Jézussal is rokonszenvezhet és a Keresztelő János kivégzése miatti lelkiismeretfurdalás, ill. mint az idegen környéken felléphető galileai szolidalitás miatt is Jézust szabadon fogja bocsáttatni. Heródes hajlandó is megmentő jobbját kinyújtani a csodatetteiről híres Jézus felé, ha Keresztelő Jánossal ellentétben (Jn 10,41) Jézus csodát tesz (Lk 23,9). Jézus mindezek ellenére hallgat. Majd az elégedetlenkedő Heródes a vádlókhoz fordulva meghallgatja a vádjaikat (valószínű, hogy itt is csak politikai vádak hangoztak el, de erről nem tudunk pontosat). Ezen vádak hallatán, megnyugodva az ügy politikai közönbössége felől, a gúnyt kifejező messiási fehér köntösben visszaküldi Jézust Pilátushoz, mintegy viszonozva Pilátus gesztusát: lemond a országa fia feletti jogi fennhatóságáról Pilátus javára. Heródes, a gúnyköntössel azt fejezte ki Pilátus felé, hogy ő épp úgy nem veszi Komolyan ezt a Jézust mint Pilátus. Pilátus és Heródes összetalálkozott Jézus feletti mulatságukban és cinikusan összakacsintottak a felizgatott vádlók buzgalmán (Lk 23,12).
Pilátus nem akart foglalkozni ezzel az esettel. Mivel Jézus ismét elébe került, valamilyen más kibúvót keresett az eljárás lefojtatása kibúvójaként, melyet megtalált az ünnepenkénti fogolyszabadonbocsátás szokásában (Mt 27,15). Ez a páska-amnesztia valószínű, a zsidók felé nyújtott római gesztus kategóriájába tartozott, amiért a halálbüntetés jogától megfosztották a zsidó közösséget. Pilátus felajánlja, hogy ezen amnesztia keretében Jézust szabadon bocsájtja. De a nép már a sanhedryn befolyása alatt állva, Barrabás szabadonbocsátását követeli (Mk 14,11; Jn 18,40).
Ezt követően, Pilátus átengedte Jézust az őt Cézereából átkísérő katonai kíséret tagjainak, kik Jézust kigúnyolták (töviskorona, melyet egy deszkával Jézus fejére nyomtak; piros liktorkabát) és megkorbácsolták (az ostor több ágú vizilóbőrből volt, melyen ólom és a hús kitépésére szolgáló hegyes csontdarabok voltak). Majd Pilátus ennek végetvetett és mintegy utolsó mentési kísérletként kivezette Jézust és a vádlói előtt bemutatta: Ecce homo (íme az ember) (Jn 19,1-5). A vádlók hallani sem akarják a bemutatást, a tömeg pedig a kellő alapzajt biztosítja a tiltakozáshoz, mely a „feszisd meg” kiáltásban fogalmazódik meg. A megfeszítés Palesztínában a polgárjoggal nem rendelkező gonosztevőknél volt szokásos kivégzési mód. Itt, Jézussal szemben, a keresztrefeszítés kérelmének hármas jelentése van: gúny (a Királyt rabszolgahalállal kigúnyolni), császárhűség (a Lázadót lázadónak járó halállal megbüntetni és így megmutatni a Rómához való hűséget), Isten iránti hűség (a Prófátának, a Hamis prófétának járó halállal kell meghalni és így tanusítják a vádlók Isten iránti hűségüket és kértelehetetlen elkötelezettségüket). Mindezek ellenére Pilátus megismétli a véleményét: „Én nem találok benne bűnt” (Mk 15,13; Jn 19,6). Itt Pilátus mindhárom mentési kísérlete kifulladni látszik (Heródes-epizód, Barabás, Ecce homo).
Nagyon készségesnek mutatkozik Pilátus: az ellenálló Barabással óvatosan bánik; a zsidók barátságát keresi; nem akar kompromitálható halálbüntetéseket kiszabni. Ennek a készségnek az oka, hogy a 31. október 18-i meghiusult Sejánus féle császár merénylet óta, Pilátusnak, mint Sejanus barátjának, féltenie kell a pozícióját (lásd még: lábjegyzet 2). Pilátusnak barátokra van szüksége Jeruzsálemben és Rómában. Kajafás mozdítja ki politikai pert és az óvatosan egyensúlyozó Pilátust a holtpontról: „Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja: aki királlyá teszi magát, az ellene szegül a császárnak” (Jn 19,12). Ekkor Pilátus rögtön enged a vádlók kérésének (Jn 19,13). Poncius Pilátust mindig félelem fogta el, ha a császárhoz intézedndő panaszról hallott. Most pedig különös oka volt ennek a félelemnek. Itt egyértelművé vált Pilátus számára az alternatíva: ha Jézust felmenti, akkor elveszett (Kajafás bevádolja Pilátust, a császár merénylőjének a barátját, a császárnál, hogy egy felségárulót takargat, melynek a vége, csak az elveszés lehet); ha Jézust elítéli és enged a zsidó vezetőknek, szilárdabb lesz a pozíciója mint valaha (a zsidó vezetők hálából, lojálisak lesznek vele szemben és támogatják).
Pilátus, a két alternatívát jól megértve, sietve lép fel a bírói székbe és egy szabályos dinamikus és apokaliptikus színezetű liturgiát vezényel le: (Pilátus:) megmossa a kezét (ami az ártatlanság alibijének a jele – Mt 27,24); (a papság és a nép:) kórusban, istentiszteleti engedelmességgel és irányításában félelmetes egységgel reagál: „Az ő vére mirajtunk és a mi gyermekeinken” (Mt 27,25); (Pilátus:) a hallgatóság felé ünnepélyes kérdést tesz fel: Akarjátok e, hogy a ti királyotokat megfeszítsem? (Jn 19,15); (a papság:) ugyanilyen ünnepélyességgel válaszol jelezve, hogy teljesen benne van az apokaliptikus liturgiában: „Nem királyunk van, hanem császárunk!”. Jeruzsálemben, az Isten városában, császárliturgiát vezetett le a császár helytartója, melyben teljesen részt vettek az Isten népének főpapjai és tagjai. Aztán Jézust elvezetik.
A római joggyakorlat szerint, a keresztrefeszített feje felé, a kivégzés tömör okát kell három, latin, görög és héber nyelven felírni. Ezt az okot a bíró fogalmazza meg és diktálja le. Ezt teszi Pilátus, amikor ezen a három nyelven (hogy mindenki elolvashassa) lediktálja a kivégzés okát: a Názáreti Jézus, a Zsidók Királya (Jesus Nazareus Rex Judeorum). Ez két dolog miatt volt lényeges Pilátusnak: 1) hírdetni mindenki, barát és ellenség felé a maga császárhűségét és éberségét; 2) provokálni a zsidókat. A provokáció sikerült, hisz a zsidók tiltakoznak a titulusban érzékelhető gúny miatt. De most Pilátus, már biztosan ül a helytartói székében és nincs szüksége, hogy a zsidóknak tetszedjen. Megengedheti magának ezt a gúnyos provokációt (Jn 19,19-21).