2010. augusztus 26. csütörtök

2Kor 1,3-7.

3 Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és
minden vigasztalás Istene, 4 aki megvigasztal minket minden
nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden
nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal
minket. 5 Mert amilyen bőséggel részünk van a Krisztus szenvedéseiben,
Krisztus által olyan bőséges a mi vigasztalásunk is. 6 Ha
szorongattatunk, ez a ti vigasztalásotokért és üdvösségetekért van, ha
vigasztaltatunk, az a ti vigasztalásotokért van, amely elég erős
ugyanazoknak a szenvedéseknek az elhordozására, amelyeket mi is
szenvedünk. 7 A mi reménységünk bizonyos felőletek, mert tudjuk, hogy
amiképpen részestársak vagytok a szenvedésekben, ugyanúgy a
vigasztalásban is.

                              TANÚK

Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és
minden vigasztalás Istene. (2Kor1,3)

Végső stádiumban lévő betegek gyakran megérzik a halál közeledtét,
éppen ezért nem tudtam, hogy Delores csak túlzottan optimista volt-e.
"Nem állok készen a halálra" - mondta, "hazamegyek." Egy ápoló hívott a
személyi hívómon, mint készenléti lelkészt, mert azt hitte, hogy
Delores haldoklik.
De Delores hazament, hogy visszatérve még több kemoterápiás és
sugárkezelést kapjon. Egy reggel, amikor meglátogattam, alig ismertem
meg a kezelések hatásának következtében. Váratlanul felkiáltott: "Itt
volt, pontosan itt, a szobámban."
"Ki volt az?" - kérdeztem.
"Jézus! Itt feküdtem az ágyon, és felnéztem arra a falra ott, és..."-
megállt. Szemei megteltek könnyel, amint az ágyával szemközti falra
mutatott. "Jézus átjött azon falon. A szobát elöntötte a világosság, és
annyira békés volt!"
Olyan kézzelfogható volt az öröme, hogy sírni kezdtem. Nem lehet súlyos
betegek és haldoklók között úgy dolgozni, hogy az ember ne találkozna
Istennel. Delores jelenlétében teljes lényemmel éreztem, hogy amit mi
keresztyének mondunk, amit remélünk, és amiért imádkozunk, az igaz. Aki
egykor közöttünk járt és meghalt a kereszten, az feltámadott. Néha
másnak a hite szükséges, hogy erre emlékeztessen bennünket.

Imádság: Istenünk, köszönjük, hogy eljöttél hozzánk szükségünkben, és
megerősítettél, hogy hűségesen éljünk.

Ámen.