Jézus magához hívta a sokaságot tanítványaival együtt, és ezt mondta nekik: "Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt. Mit használ ugyanis az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Mert mit adhat az ember váltságdíjul lelkéért? Mert ha valaki szégyell engem és az én beszédeimet e parázna és bűnös nemzedék előtt, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor eljön Atyja dicsőségében a szent angyalokkal."

Mk 8,34-38.

A VILÁGOT SZERETEM?

Aki tehát vallást tesz rólam az emberek előtt, arról majd én is vallást teszek mennyei Atyám előtt, aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt majd én is megtagadom mennyei Atyám előtt. (Mt 10,32-33)

Felnőtt életem nagy része tudatos istentagadásban telt. Bárkinek, aki csak meghallgatott, elmondtam, hogy Istennek nincs semmi értelme, és álláspontomat olyan könnyűnek tűnt védelmeznem. Megtérésem után nem sokkal azonban lehetőségem adódott, hogy Krisztust védelmezzem egy munkatársammal szemben, aki ugyanazt a nézetet vallotta, mint én korábban. Csődöt mondtam. Jobban aggasztott, mit gondol majd a barátom rólam, mint az, mi a fontos Krisztus számára. Abban a pillanatban ráébredtem, hogy jobban szeretem a világot, mint Istent. 
A Szentírás szerint, aki a világot szereti, abban nincs meg az Atya szeretete. (1Jn 2,15) Mi, hívő emberek túl gyakran törődünk azzal, mit gondolnak majd mások, ha megosztjuk velük Krisztusba vetett hitünket. Jézus azonban azt tanítja, mindig bátran valljuk meg hitünket, és ő velünk lesz. (Mt 28,18-20) 
Sajnálom az időket, amikor vonakodtam beszélni hitemről. Nincsenek varázsszavak, vagy kötött formulák, melyeket használnunk kell, amikor a hitünkről szólunk. Csupán őszinteség és készség szükséges elmondani, amit Krisztus elvégzett életünkben. A végén jutalmat nyerünk, mert Istent jobban szerettük.