Az Áhitat a Ráti Református Egyházközség honlapjáról származik (www.reformatus.com.ua) /Kárpátalja-Ungi Egyházmegye/

Jézus az igazi szőlőtő

„Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlősgazda. Azt a szőlővesszőt, amely

nem terem gyümölcsöt énbennem, lemetszi; és amely gyümölcsöt terem, azt megtisztítja, hogy

még több gyümölcsöt teremjen. Ti már tiszták vagytok az ige által, amelyet szóltam nektek.

Maradjatok énbennem, és én tibennetek. Ahogyan a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt

magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok énbennem. Én vagyok a

szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert

nélkülem semmit sem tudtok cselekedni. Ha valaki nem marad énbennem, kivetik, mint a

lemetszett vesszőt, és megszárad, összegyűjtik valamennyit, tűzre vetik és elégetik. Ha

megmaradtok énbennem, és beszédeim megmaradnak tibennetek, akkor bármit akartok,

kérjétek, és megadatik nektek. Az lesz az én Atyám dicsősége, hogy sok gyümölcsöt teremtek,

és akkor a tanítványaim lesztek.” (Jn 15,1-8)

Bevezetés: Jézus egy rendkívül érdekes képet használ, amikor Isten és ember kapcsolatáról

beszél. Hallgatósága – zsidó lévén – különösen is felkaphatta a fejét, hiszen a szőlő az

Ószövetségben a választott nép jelképe volt. Számtalan alkalommal jelenik meg ez a

gyümölcs a jólét, gazdagság szimbólumaként. Mind a mai napig megmaradt ez a jelkép a

zsidó nép szívében, többek közt éppen Isten áldását ábrázolja ki a kiddus-vacsoránál asztalon

lévő bor.

Jézus úgy beszél magáról, mint a szőlőtőről, amelyen mindazok, akik őt követik:

ágakként, vesszőkként belőle táplálkoznak.

1. Az első dolog ennek a képnek a kapcsán, amit el kell mondanunk, az, hogy a

modern ember gondolkodásába nehezén fér bele. A ma emberének az az elképzelése az

életről, hogy mindent egyedül, önállóan kell elérni. Csak az van megcsinálva, amit én

csinálok meg – halljuk számtalanszor; s talán mondjuk is. A mostani világ az

önmegvalósításról szól: hozz ki mindent magadból, érd el a lehető legtöbbet, ne bízz

senkiben, ne nézz senkire; ha kell, gázolj át emberi érdekeken és életeken. Ez a

gondolkodásmód egyébként nem új, csupán most kezd igazán kibontakozni. Carpe diem –

mondták a rómaiak; szakítsd le a napot, élj a mának, ne foglalkozz a holnappal. Az életet

szinte egy óriási harctérnek gondoljuk; bellum omnia contra omnes – ahogyan Thomas

Hobbes filozófus fogalmazta meg: egy háború, amit mindenki vív mindenkivel. Az ember

megtanult egészen fogyasztói módon felélni mindent, ami körülveszi. Megtanultunk

kizsákmányolni másokat, megtanultunk örökké éhesek lenni. Egyetlen dologról mondott le a

hitetlen ember: a gyümölcstermésről. Sokaknak olyan Isten kell, aki – mint egy automata –

minden kérésre igennel válaszol, mindent megad, amire szükségünk van; nem állít fel

korlátokat és nem vár el semmit tőlünk. Amikor pedig Isten mégis szeretne beleszólni az

életünkbe, szeretne dolgokat megváltoztatni, formálni akarja a szívünket, akkor nagyon sokan

inkább elszakadnak ettől az Istentől, s inkább keresnek maguknak néma, kitalált isteneket. Ez

sem új dolog, hiszen azt olvassuk, hogy bizony a letelepedett zsidó nép nem egyszer átvette a

környező pogány világ bálványait. Amikor azonban az ember ezt a döntést meghozza,

egyszersmind lemond arról, hogy őt az Élő Isten táplálja. Pótszereket, mesterséges

tápanyagokat keresünk, amelyekkel helyettesíthetjük Jézus közelségét. Amint a testi

táplálkozásban is megtanultuk használni az emulgálószereket, ízfokozókat és szintetikus

aromákat, úgy sajnos a lelki életünk terén is sokszor hasonló a helyzet. A szőlőtőke édes

nedve helyett felszívjuk magunkat irigységgel, gyűlölettel és viszálykodással. Így próbál meg

a gyümölcstelen szőlővessző külön életet élni, leszakadva a szőlőtőkéről, Jézus Krisztusról.

Így próbáljuk meg kiforgatni a teremtésben ránk ruházott Isten-képűségünket.

2. Azonban Jézus példázatában az a szőlővessző, amely különválik a tőkétől:

elpusztul. Teljesen életszerű a kép, amit Jézus használ, hiszen aki már metszett életében

szőlőt, tudja, hogy a termő vesszők érdekében le kell nyesni azokat, amelyek csak

elhasználják az éltető nedvet, de nem hoznak gyümölcsöt. S bizony, mivel ezeket a

szőlővesszőket ritkán lehet bármire is hasznosítani, a leggyakrabban egyszerűen a tűzbe

kerülnek.

Jézus nem azt mondja, hogy nem lehet leélni egy emberi életet anélkül, hogy valaki az

Őbelé vetett hitéből táplálkozna. Igenis lehet. Csupán az a kérdés, hogy ez az élet vajon teljes

és boldog élet-e? Vajon az egymással való versengésben, a mindennapi hajszában, a féktelen

irigység közepette tényleg elégedettek vagyunk-e? Sokan úgy gondolják, hogy Istennel majd

úgyis a túlvilágon kell csak számolni, s bizonyára megjutalmazza majd a „jó” embereket, a

„rosszakat” meg megbünteti. Jézus azonban ebben a csodálatos szóképben rávilágít arra, hogy

Isten a szőlősgazda szemével tekint az életünkre: vizsgálja, hogy csakugyan termünk-e

gyümölcsöt? Hiszen mi másért termesztené a gazda a szőlőt, ha nem a termése miatt?

Rengeteg ember gondolja magáról azt, hogy sikeres és remek élete van, hiszen hosszú

küszködések árán, verejtékes munkával, talán némi csalással és hazugsággal, de elért egy

életszínvonalat, amelyben úgy érezheti magát, mint egy kiskirály. Talán úgy lehetne az ilyen

emberi életet legjobban kiábrázolni, ha elképzelünk egy szőlővesszőt, amely megvastagodott,

nagy leveleket növesztett és hosszan nyújtózik a szőlőtőkén. Egyetlen egy dolog hiányzik

erről az egyébként remek vesszőről: a gyümölcs. És ennek a gyümölcsnek a hiánya kettős

értelemben is fájdalmas. Egyrészt azért, mert az emberi élet nem tölti be azt az alapfunkcióját,

amelyre hivatott. Nem lehet elégedett, nem lehet boldog, mert nincsenek igazi lelki kincsei,

nincsenek valódi értékei. Csak pótlékok, amelyekkel vigasztalja magát az illető. Másrészt

azért is, mert amikor majd meg kell állni a mennyei gazda színe előtt, s nem tudunk

gyümölcsöt felmutatni, bizony kellemetlen lesz. S a gyümölcstelen vessző láttán a Gazda

kénytelen elővenni a metszőollót, s a terméketlen vessző oda kerül, ahová hivatott: tűzbe.

3. Van azonban egy másik fajta élet is: a Jézusba kapaszkodó, az Ő élettel teli

nedvéből táplálkozó és hálás élet. A gyümölcstermő élet. Milyen csodálatos dolog, amikor az

ember bűnei közt hánykolódva, kiábrándulva az evilági pótszerekből egyszer valóban

rácsatlakozik a menny csatornáira. Milyen hihetetlen dolog belekóstolni az Igazi Szőlőtő

mennyei erejébe. Milyen megrázó és csodálatos, amikor érezzük, hogy távoznak belőlünk a

gyűlölet, a versengés, az irigység és rosszindulat keserű nedvei és feltöltekezünk életet adó,

édes és tápláló nedvekkel: hittel, reménnyel, szeretettel, hosszútűréssel, a szolgálat

lelkületével. Mennyire más érzés a szőlő tövén élni, már nem parazitaként, amely minden

nedvet ki akar szipolyozni, hanem virágzó és gyümölcsöt hozó életként.

Milyen óriási minőségbeli különbség, amikor megtanulunk mi magunk is adni.

Amikor túlcsordul a szívünk a hálától, tudva, hogy a mennyei Gazda gyümölcsöt szüretelhet

az életünkről. S csodálatos tudni azt is, hogy ezekből a gyümölcsökből a körülöttünk élő

emberek is kapnak. A külső szemlélő nem látja a tőkét, sok-sok vesszőt lát, amelyek vagy

lehangoló módon teljesen üresek, vagy gyümölcsöktől roskadoznak. Egyedül erről

ismerhetnek meg minket, Krisztus követőit: a gyümölcseinkről. Az életünk minőségéről, a

döntéseinkről, a szavainkról, a krisztusi élet minden tulajdonságáról.

Olyan jó lenne, ha a mindenkori református egyház, a gyülekezetek és minden egyes

tag felismerné annak a fontosságát, hogy Jézusba kapaszkodva éljen. Olyan csodálatos lenne

megtapasztalni a gyümölcstermést, a mennyei szüretet. Olyan jó lenne rádöbbeni, milyen

hideg és kegyetlen az élet, amely nem Jézusban gyökeredzik. Adja az Úr, hogy mindazok,

akik hallják az Ő üzenetét, ilyen gyümölcstermő, csodálatos életté váljanak. Hiszen akkor

nekünk is szól az ígéret: „bármit akartok, kérjétek, és megadatik nektek!” Legyen az életünk

gyümölcstermő élet, a mi mennyei Atyánk dicsőségére, hogy sok gyümölcsöt teremjünk, és

akkor igazán az Ő a tanítványai leszünk!