, A prédikáció a Tiszaújlaki Református Gyülekezet honlapjáról származik (www.reformatus.com.ua) /Kárpátalja-Máramaros-Ugocsai Egyházmegye/!

Megtérésünk története I.

Sipos József

A KILENCVENES ÉVEK ELEJÉN az egyik városban a megtérés elmesélésének a fontosságáról tanított egy ottani bibliatanár. Azt kérte az evangelizációs tanfolyam résztvevőitől, hogy írják le megtérésük történetét. Egy jelen levő református presbiternek egyáltalán nem tetszett ez a házi feladat. „Először is, egy ilyen történet messze túl személyes. Másodszor, nálunk nincsenek látványos megtérések, mert ifjúságunktól fogva hitben növekszünk föl. Harmadszor pedig, amit én átéltem, az nekem szól, nem másoknak." A többi résztvevő nagyjából egyetértett a presbiterrel. A tanfolyamvezető attól tartott, nem lesz foganatja az előadás-sorozat eme részének.
Egy hétre rá viszont magától megoldódott a probléma. A presbiter aktívan részt vett evangelizációban, és éppen a hét folyamán valaki azt kérdezte tőle: „Hogy történt az, hogy Ön mindebben hinni kezdett?" Nem volt más választása a férfinak, el kellett mondania megtérése történetét. „A jól átgondolt személyes bizonyságtétel hasznos eszköz az evangelizációban!" Nem a bibliatanár szavai ezek, hanem a református presbiteréi. Az ő szájából nagyon is hitelesnek hangzott ez a megállapítás.

A SZEMÉLYES BIZONYSÁGTÉTEL FONTOSSÁGA

Az evangélium elmagyarázása közben tárgyilagos tényeket mondunk el, amelyeken soha nem lehet változtatni. Ugyanis történelmi eseményekről van szó, amelyekről csak a valóságnak megfelelően illik beszámolni. Ráadásul ezek az események csak az üdvtörténet keretén belül megérthetők, és kizárólag Isten kijelentéseiből megérthetjük jelentésüket, fontosságukat. Az evangélium üzenetét nem mi, hanem Isten határozza meg. Mi csak hirdetők és továbbadók vagyunk, nincs jogunk beleszólni a tartalomba.
Természetesen, ha jól akarjuk véghezvinni megbízásunkat, akkor az adott helyzetnek megfelelően tesszük ezt meg. Fiatalokkal beszélve valószínűleg más szavakat és példákat használunk, mint egy idősek otthonában. Az egyes kulcsfontosságú fogalmakat talán más hasonlatokkal magyarázzuk itt Ukrajnában, mint Magyarországon vagy valahol Afrikában. De az örömhír lényege megváltoztathatatlan.
Viszont felmerülhet a kérdés: mi köze van egy ma élő embernek egy kétezer évvel ezelőtt történt eseményhez? Ilyenkor először is Krisztus feltámadásának a tényéré kell rámutatnunk: Jézus most is él, lehetséges a vele való, mindennapi kapcsolat. Utána pedig egy példát mondhatunk valakiről, akinek vannak tapasztalatai erről a kapcsolatról: magunkról. A saját hitrejutásunk, illetve a hitbeli növekedésünk példaként szolgálhat arra nézve, hogy mennyire megváltoztathatja az Istennel való kapcsolat egy ember életét a huszonegyedik században is.
Ezek a tapasztalatok természetesen nem helyettesíthetik az evangéliumot. Feladatunk és felelősségünk, hogy Isten üzenete jusson el minden emberhez, ne a mi önéletrajzunk. Személyes hitélményeink csupán segítenek abban, hogy beszélgetőtársunk megértse: a keresztyén hit nem elvont filozófia, hanem élő valóság, aminek nagyon gyakorlati következményei is vannak.
Egy olyan beszámolót, amelyben valaki elmondja, hogy Jézus Krisztus hogyan változtatta meg az életét, miközben rámutat arra, hogy ez a hallgató életében is megvalósulhat, személyes bizonyságtételnek nevezünk. Bár önéletrajzi eseményekről van szó, a történet főszereplője mégsem az ember, hanem Isten. Ugyanis Ő az, aki végrehajtja tervét az életünkben. A személyes bizonyságtétel tehát nem arra való, hogy dicsekszünk a hitünkkel vagy a példás vallásosságunkkal. Bizonyságot csak arról tegyünk, amiben valóban Isten kezét látjuk.
A bizonyságtétel alapja a Jézus Krisztussal való személyes kapcsolat. Ha ez a kapcsolat élő, akkor a hívő ember megtapasztalja, hogy a Szentlélek átformálja őt, megváltoztatja gondolkodását, értékrendjét, viselkedését, szokásait. Megtapasztalja, hogy Isten szól a Biblián keresztül, hogy meghallgatja az imádságokat, stb. A gyülekezetünkben remélhetőleg van alkalom arra, hogy megosszuk ezeket egymással, hogy ezáltal is erősítjük egymás hitét és reményét (evangelizációs esték, újság). Ne szégyelljünk adott esetben egy mindennapi beszélgetés folyamán is ilyen hitből fakadó tapasztalatot elmondani! A legtöbb ember ugyanis - bár van véleménye Istenről és a keresztyénekről - nem ismeri a keresztyén hit életet átformáló erejét. Ezt viszont a leghitelesebben olyasvalakitől lehet hallani, aki a saját élményeiről tud beszámolni. Ezért fontos, hogy Krisztus követői merjenek a hitbeli tapasztalataikról beszélni.
A Bibliában is találunk néhány ilyen személyes bizonyságtételt, például a gadarai megszállottét (Mk 5,1-20, vö. Lk 8,26-39). Miután Jézus kiűzte belőle a tisztátalan lelkeket, a meggyógyult ember kérlelte Jézust, hogy mellette maradhasson. Jézus ezt nem engedte meg, de más megbízást adott neki: „Menj haza a tieidhez, és vidd hírül nekik, milyen nagy dolgot tett az Úr veled és hogyan könyörült meg rajtad" (Mk 5,19). Ezt a mondatot bizonyságtételre való parancsként foghatjuk fel - legalább maga az előbb még megszállott ember így értette Jézustól kapott feladatát. Elment, és hirdetni kezdte a Tízvárosban, hogy milyen nagy jót tett vele Jézus, amin azután mindenki csodálkozott (20. v.).
Egy másik példa a vakon született ember, akit Jézus egy szombaton meggyógyított (Jn 9). Már az a puszta tény, hogy látva tér vissza a Siloám-tavától, csodálkozást ébreszt a szomszédokban. Megkérdezik tőle, hogy mi is történt vele, mire ő egyszerű szavakkal elmondja a megmagyarázhatatlant (11. v.): „Az az ember, akit Jézusnak hívnak, sarat csinált, megkente a szemeimet, és azt mondta nekem: »Menj a Siloámhoz, és mosakodj meg!« Elmentem tehát, megmosakodtam, és most látok." Az esetből még teológiai vita is lett, mert néhányan az isteni jelt nem tudták egyeztetni azzal a ténnyel, hogy szombaton, az Isten által rendelt pihenőnapon történt a gyógyítás. Kihallgatást szerveznek, de a nemrég még vak ember kitart a bizonyságtétele mellett (31-33. v.): „Tudjuk, hogy az Isten nem hallgat meg bűnösöket; de ha valaki istenfélő, és az Ő akaratát cselekszi, azt meghallgatja. Örök idők óta nem hallotta senki, hogy valaki megnyitotta volna egy vakon született ember szemét. Ha O nem volna Istentől való, semmit nem tudott volna tenni."
A vakon született, de Jézus által meggyógyított ember tehát annyit mondott csak el, amit ő maga is tudott és átélt. Nem tett hozzá, de nem is vett el abból, ami megtörtént. A tényekre építi Jézusról való vallomását, és a tényekkel nehéz vitatkozni. A kihallgatást szervező farizeusok először megkísérlik megcáfolni a tényeket, de amikor ez nem vezet célra, egyszerűen kiközösítik a vakon született embert. Vakon tagadják a tényeket.
A vakon született emberhez hasonlóan a bizonyságtételünkben nekünk is csak azt kell elmondanunk, hogy Isten hogyan és miben változtatott meg minket. A tényekből kiindulva vallomást tehetünk a Jézusba vetett hitünkről. A János 9-ben leírtakhoz hasonlóan mi is számíthatunk arra, hogy néhányan nem lesznek hajlandók elfogadni a tényeket - de ez nem a mi problémánk. Ez a fajta vak, tényeket tagadó reakció hozzátartozik Jézus ítéletet hozó munkájához (Jn 9,39).