2017. május 2. – Kedd

Abban az időben, amikor Jézus az örök élet kenyeréről beszélt, így szóltak hozzá a tömegből: „Hadd lássuk, milyen csodát művelsz, hogy higgyünk neked! Mit tudsz tenni? Atyáink mannát ettek a pusztában, amint az írás mondja: Égből való kenyeret adott enni nekik.” Jézus így felelt: „Bizony, bizony, mondom nektek; nem Mózes adott kenyeret az égből, hanem Atyám adja az igazi mennyei kenyeret. Az az Isten kenyere, amely leszállt a mennyből, és életet ad a világnak.” „Uram – kiáltották –, add nekünk mindig ezt a kenyeret!” Jézus így válaszolt: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik többé; és aki bennem hisz, nem szomjazik sohasem.”

Jn 6,30-35

Elmélkedés:

Én vagyok az élet kenyere – tanítja Jézus. Az Oltáriszentség nem csupán Krisztus halálának misztériumát, titkát jeleníti meg, hanem feltámadásának titkát is. A feltámadt Krisztus az élet kenyere, az élő Krisztus az örök élet kenyere. De ez nem csak általánosságban igaz. Keresztény életünkben előrehaladván és a lelki fejlődés útján el kell jutnunk arra a szintre, amikor ugyanezt személyes formában is megvalljuk: Krisztus a mi életünk kenyere, ő az én örök életem. Akarok-e Krisztusból élni? Szeretném-e, hogy szüntelenül bennem éljen? Az Úr aligha adhatott volna nagyobb ajándékot önmagánál. 
Az önmegvalósítás fontosságát hirdető korunkban az Eucharisztia, a benne jelenlévő Krisztus arra figyelmeztet minket, hogy személyiségem kibontakoztatásának van egy magasabb szintje, tudniillik az, amikor meghalok önmagam számára és Krisztusnak élek. Alázat és önátadás nélkül ez nem lehetséges. Szent Pál apostol így foglalja ezt össze: „Élek, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20). Jézus, az örök élet kenyere, mindenekelőtt az Oltáriszentség által szeretne bennem élni! Ezért válik jelenvalóvá a szentmisében, ezért történik meg az átváltozás csodája, azaz változik át a kenyér az ő testévé, a bor az ő vérévé. Minden nap önmagát adja nekem, hogy Isten után vágyakozó és a vele egyesülni vágyó lelkem szomjúságát oltsa.