Zsolt 139,1-18.

1 A karmesternek: Dávid zsoltára. URam, te megvizsgálsz, és ismersz
engem.
2 Tudod, ha leülök vagy ha felállok, messziről is észreveszed
szándékomat.
3 Szemmel tartod járásomat és pihenésemet, gondod van minden utamra.
4 Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, URam.
5 Minden oldalról körülfogtál, kezedet rajtam tartod.
6 Csodálatos nekem ez a tudás, igen magas, nem tudom felfogni.
7 Hova menjek lelked elől? Orcád elől hova fussak?
8 Ha a mennybe szállnék, ott vagy, ha a holtak hazájában feküdnék le,
te ott is ott vagy.
9 Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó végén laknék,
10 kezed ott is elérne, jobbod megragadna engem.
11 Ha azt gondolnám, hogy elnyel a sötétség, és éjszakává lesz
körülöttem a világosság:
12 a sötétség nem lenne elég sötét neked, az éjszaka világos lenne,
mint a nappal, a sötétség pedig olyan, mint a világosság.
13 Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében.
14 Magasztallak téged, mert félelmes és csodálatos vagy; csodálatosak
alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt.
15 Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam,
mintha a föld mélyén képződtem volna.
16 Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt
írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg
belőlük.
17 Mily drágák nekem szándékaid, Istenem, mily hatalmas azoknak száma!
18 Számolgatom, de több a homokszemeknél, s a végén is csak nálad
vagyok.

                           NEM EGYEDÜL

Minden oldalról körül fogtál, kezedet rajtam tartod. (Zsolt 139,5)

Kislányom ma 20 éves. Elment megünnepelni a születésnapját a barátaival
egy kávézóba. Mások telefonon hívták, hogy köszöntsék, és sajnáltak,
hogy egyedül maradtam otthon. Örülök a gratulációknak, de részvétüket
figyelmen kívül hagytam, mert nem vagyok egyedül. Az Úr velem van.
Gyermekem születésekor még nem gondoltam az Úrra. Akkoriban saját
erőmre és mások segítségére támaszkodtam. Közvetlenül szülés után
betettek egy őrzőbe, és magamra hagytak. Ott feküdtem egyedül,
kiszolgáltatottan. Senki nem sietett segítségemre. Úgy éreztem, mintha
mindenki magamra hagyott volna. Még Istenhez sem kiáltottam. Nem volt
semmi ismeretem a hit dolgairól. A falat vertem, de senki nem válaszolt.
Ma tisztán látom, hogy rossz helyen kopogtattam. Biztos vagyok benne,
hogy ha Istenhez fordultam volna, segítségre találok. Természetesen,
Isten így is segített. Végül előkerült egy nővér, de máig bennem van,
hogy ott és akkor mennyire magányos voltam
A 139. zsoltárt szoktam újra és újra olvasni, és megértettem, hogy
bármi is történik az életemben, soha nem voltam, és nem leszek egyedül.
Isten gondot visel rólam.

Imádság: Köszönöm, Uram az állandó gondoskodásodat. Köszönöm, hogy
bárhová megyünk, a te kezed vezet, és a te jobb kezed tart.

Ámen.