Kedves Testvéreim!

Ezékiel prófétáról tudjuk, hogy az Isten által fogságba küldött, azaz
megítélt emberek prófétája volt. S már ez maga egy megdöbbentő tény:
hiszen ki gondolta volna azt Isten szeretetéről, hogy kiterjed még az
ítélet alatt lévőkre is? Ki gondolta volna, hogy akiket elvetett orcája
elől – nem láthatják többé az istentisztelet egyetlen kiválasztott szent
helyét, ahol megnyugodott az Isten dicsősége – ha ezt a dicsőséget többé
nem is láthatják, de a fogság homályában is szeretetének fénye ragyog
rájuk? Prófétát küld közéjük, hogy hallják az Ő szavát, lehetőséget ad
számukra is a megtérésre.

Ez így ahogy van, egyfajta evangéliumhirdetés. Azt a jó hírt tárja
elénk, ma is fogolyként élő emberek elé, hogy nem feledkezik meg arról
az Isten, akit esetleg haragjában félredob, vagy ítéletével sújt. És jó
nekünk erről tudni és el nem feledkezni, mert amint Ezékiel idejében sok
ember hitte azt, hogy többé rájuk sem gondol az Isten, a világ mai
válságának idején, gondjaink közt ugyanezt hiszi ma is sok-sok ember.

A „legyünk olyanok mint más nemzetek" gondolata ma is valódi és
jelenlévő kísértés. Nyomorúságaink közt nem csoda, ha bennünket is
megkísért ugyanez a gondolat: De jó volna a nálunk szerencsésebb népek
sorsát, s a nekik adatot biztonságot, avagy kényelmet megélni és
megtapasztalni – ahelyett, amivel nekünk kell itt megküzdeni.

Azért kísértés és azért nagy kísértés ez a gondolat, mert ahogyan a
fogságba jutott Izráel számára azt jelentette: el akarunk fordulni attól
az Istentől, aki ide hozott, erre a nyomorúságra juttatott bennünket, s
helyette más országok isteneit akarjuk választani, akik jobban
gondoskodnak népükről – úgy jelenti számunkra is azt, hogy nem fontos
többé számunkra sem az Isten, hanem csak a saját jólétünk, s bármi
legyen az ára, készek vagyunk megfizetni azt.

De figyeljük csak meg, hogy mit üzent Isten azoknak, akik így próbáltak
gondolkodni életük és sorsuk dolgai felől? A következőket mondta nekik:
/*„Életemre mondom - így szól az én Uram, az ÚR -, hogy királyotok
maradok erős kézzel és kinyújtott karral, de kiáradó, lángoló haraggal
is."*/ Nem hagyja magát csak úgy félreállítani a mennyei Atya. Mert sem
erejét, sem hatalmát nem tette félre, sem nem veszítette el – nem azért
jutottunk szorultságba, mert Ő többé nem ugyanaz, aki volt atyáink
idejében. Ő ma is ki tudja nyújtani erős kezét és hatalmas karját –
éppúgy, ahogyan kinyújtotta a reformátorok nemzedéke felé, és
megragadta, kiválasztotta és megerősítette egy Luther, egy Kálvin
szívét, életét és hitét, hogy hitben és a hétköznapi életben is
vezéreivé váljanak egy nemzedéknek. De ahogyan Luther és Kálvin szavára
sem volt hajlandó mindenki odafigyelni, mint ahogy Ezékiel szavait sem
fogadta szívesen a fogságra jutott nép – éppígy nem akar a mi
nemzedékünk sok tagja sem, sőt nem akarunk néha mi magunk sem
odafigyelni Istenre és az Ő megszólító üzenetére.

Mert mi is kényelmetlennek érezzük, amikor megpirongat az ÚR: /*„Ti
azért, Izráel háza - így szól az én Uram, az ÚR -, kövessétek csak
mindnyájan bálványaitokat, és tiszteljétek őket!"*/ És nem bújhatunk ki
az Ige hatalma alól azzal, hogy visszakérdezünk: ugyan miféle
bálványaink lennének nekünk? Hiszen vannak: és nem csak olyan jellegűek,
mint a pénz, amit sokan imádnak, a munkahely, amit sokan féltenek, a
szerencse, amit sokan kergetnek, vagy a test örömei, amelyet sokan
vágynak. Mindezek mögött egy összefoglaló bálvány áll, amelyet mai
világunk különösképpen is hirdet, amikor az önmegvalósításról, az egyén
szabadságáról, a személyiség független értékeiről beszél. Ősi bálvány
ez, de alapos modernizáláson esett át, hiszen politikai pártoktól kezdve
a „mert ez jár neked" jelmondatú reklámokig terjedően ma is erre
hivatkoznak a legtöbben. És ez a bálvány mi magunk vagyunk, a mi
„én"-ünk az, amit a világ szerint fejleszteni, kibonatkoztatni, trónra
ültetni kell, mert csak az a világ lesz jó világ, amelyben egymástól
független személyiségek szabad elhatározásából adódnak össze a dolgok.

Egyedül Istennek van más elképzelése ezzel kapcsolatban, amikor megüzeni
Ezékiel szavai által: /„Kivezetlek majd benneteket a népek közül, és
összegyűjtelek az országokból, amelyekbe szétszóródtatok/, /erős kézzel,
kinyújtott karral és kiáradó, lángoló haraggal! Elvezetlek benneteket a
népek pusztájába, ahol szemtől-szembe állva törvénykezem veletek.
Ahogyan őseitekkel törvénykeztem Egyiptom pusztájában, úgy törvénykezem
veletek - így szól az én URam, az ÚR. Átterellek benneteket pásztorbotom
alatt, és beveszlek a szövetség kötelékébe. Megtisztítlak benneteket az
ellenem lázadóktól és hitszegőktől; és kivezetem őket abból az
országból, amelyben jövevények voltak, de Izráel földjére nem fognak
bemenni."/

Isten „törvénykezése" csodálatos lesz, és elrettentő. Csodálatos
mindazok számára, akik nem fognak körömszakadtig ragaszkodni saját
életük függetlenségéhez és én-központúságához, hanem meg tudnak
alázkodni Isten előtt, és Hozzá merik emelni szívüket. Őket áldásképpen
tereli majd át pásztorbotja alatt, hogy nyájának tagjai legyenek – s azt
a szövetséget nyitja meg előttük, amely – Jézus Krisztus által – életnek
és békességnek szövetsége. A többiek viszont a népek pusztájában csak
azt élhetik át, hogy egyesülhetnek ugyan a többi, önzést istenítő és
saját énjét bálványozó emberrel – de ettől még nem nyílik számukra út
sem az Isten által elkészített új szövetség, sem a keze által
elkészített új élet földje felé.

S embervilágunk már mai napjaiban is ezt éli át. Hiszen Jézus
Krisztusban immár 2000 éve, hogy megjelent és felragyogott az Isten
dicsősége, Ő hordozta az Atya nevét és jelenlétét, s ezért mondhatta,
hogy én és az Atya egy vagyunk. (Jn. 10,30.)

S ahogyan Ezékiel által mondta: /„Gyönyörködöm bennetek, mint a kedves
illatú áldozatban, amikor kivezetlek a népek közül, és összegyűjtelek
azokból az országokból, amelyekbe szétszóródtatok, és a népek szeme
láttára bebizonyítom rajtatok, hogy szent vagyok. Akkor majd
megtudjátok, hogy én vagyok az ÚR"/ - Ez a csodálatos biztatás a miénk
is: Isten gyönyörködik bennünk, amikor látja, hogy Jézus Krisztus
engedelmes tanítványaiként és hűséges követőiként tudunk, vagy próbálunk
élni. S mi is akkor tudjuk meg, hogy tényleg Ő az ÚR, amikor ennek jelei
bebizonyosodnak a mi életünkben is: Jézus által nyerünk mi is
segítséget, Igéjén keresztül való vezetést, Lelke által történő
megerősödést.

És mindez az ÚRért, és az Ő Krisztusáért adatik meg számunkra is – és
Jézus Krisztus által válhat valóra a mi életünkben és sorsunkban is. A
népek szeme láttára válhat valóra, hogy az Úr Jézus kegyelme befogadja
és hordozza a benne bízókat, és az Őhozzá forduló, Őáltala megtérő
szíveket. S akkor erősödhetünk meg mi is Istentől kapott hitünkben,
amikor Ő maga váltja valóra ígéreteit, s a beteljesedő Igék mutatják
számunkra is, hogy igaz volt és az is maradt az ÚR minden egyes ígérete!

Mert ezek az ígéretek Jézus Krisztusban igazak és Őáltala valósulnak meg
teljesen. Ezért élhetjük meg mi is – még életünk minden terhe és gondja
közepette is -, hogy az ÚR szeretete adatik számunkra is. Hogy Jézus
nevére ma is meghódolnak a nyomorúságokat mozgató gonosz erők, és az Ő
nevében ma is békességünk és szabadulásunk van!

Ezért oly fontos a mi számunkra is Megváltó Urunk – ezért nincs ma sem
más név, mely által életet és békességet lehetne nyerni. Ő a mi életünk
igazi URa, s amikor Őrá figyelünk és Neki engedelmeskedünk, maga a
mennyei Atya veheti kegyelmes kezébe életünket és sorsunkat, hogy a Fia
által megszerzett és elkészített kegyelmet helyezze rá életünkre – hogy
így nyerhessünk bocsánatot vétkeinkre, így tudjunk meg szabadulni a
bennünket is megkörnyékező és szorongató bálványok, a modern bálványok
hatalmából is – és így lehessünk mi is engedelmes követői, hűséges
tanítványai, akiknek örömöt jelent az Atyának való szófogadás, a Fiú
útján engedelmes szívvel való járás. Mert ezt jelenti, s ezt adja meg
számunkra, ha hagyjuk, hogy minket is áttereljen pásztorbotja alatt, és
nyájának tagjaivá – anyaszentegyházának tagjaivá válhatunk. Ámen.