Zsolt 63,1-9.

1 Dávid zsoltára, abból az időből, amikor Júda pusztájában volt.
2 Ó Isten, te vagy Istenem, hozzád vágyakozom! Utánad szomjazik lelkem,
utánad sóvárog testem, mint kiszikkadt, kopár, víztelen föld.
3 Így nézek rád a szentélyben, hogy lássam hatalmadat és dicsőségedet.
4 Mert szereteted az életnél is jobb, ajkam téged dicsőít.
5 Ezért téged áldalak, amíg élek, nevedet imádva emelem föl kezem.
6 Mintha zsíros falatokkal laktam volna jól, úgy ujjong az ajkam, és
dicsér a szám.
7 Fekvőhelyemen is rád gondolok, minden őrváltáskor rólad elmélkedem.
8 Mert te voltál a segítségem, szárnyad árnyékában ujjongok.
9 Ragaszkodik hozzád lelkem, jobboddal támogatsz engem.

                          SEGÍTŐ KEZEK?

Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek. (Jel 3,20)

Eltört a bokám, és életemben először mankót kellett használnom.
Kihívást jelentett, mivel nincs családom, egyedül élek, és otthonomban
lépcsőt kell másznom. Gyülekezeti barátaim be-betoppantak, hogy
segítsenek: elvigyenek orvosi kontrollra, vagy élelmiszert, készételt
hozzanak.
Hálás voltam segítségükért, de észrevettem, hogy könnyebb volt számukra
valamit tenni értem, mint hogy időt töltsenek velem. Néha azt kívántam
leginkább, hogy valaki legyen mellettem egy darabig, egyen velem,
hallgassa meg gondolataimat és azt, ami foglalkoztat. Természetesen
felismertem, hogy a szokásos sűrű időbeosztásommal lehet, hogy én is
csak gyorsan segítettem valakin, ahelyett, hogy időt töltöttem volna
vele.
Ekkor kezdett derengeni: Istennel szemben nem ugyanígy viselkedem?
Számomra könnyebb még egy jó cselekedetet elvégezni, vagy még egy
szolgálatot a gyülekezetben, mint megállni, és Istennel egy kis időt
eltölteni; azzal az Istennel, akinek nevében mindent teszek. Ez a kis
epizód segített abban, hogy tisztábban halljam az Úr kopogtatását a
szívem ajtaján.

Imádság: Istenem, bocsásd meg, hogy elhanyagoltam a veled való
személyes kapcsolatot, miközben neked szolgálok. Segíts, hogy több időt
töltsek veled.

 Ámen.